A könyv célja a jánosi homíliák vizsgálata a bibliai szöveg és a hozzáfűzött magyarázat közötti út részletes feltárásával. A szerző ehhez kapcsolódóan rövid áttekintést próbál adni a megelőző századokban hasz¬nálatos zsidó és keresztyén exegetikai módszerekről és az exegetikai homília mint műfaj kialakulásáról.
A könyv felépítése logikus és jól követhető. A szerző könyve elején áttekinti az eddigi Chrysostomos-kutatás eredményeit (10–20. o.). Ezt követően két részre osztja művét, az első az exegetikai módszerek alakulása az Ószövetségtől Aranyszájú Szent János koráig, a második pedig Chrysostomos János-homíliái. Mivel ez a könyv lényegi része, több mint száz oldalt szentel neki.
Az első fejezetben az írásértelmezés módszereit tekinthetjük át. Az Ószövetségben található írásértelmezési módszereket három típus alapján mutatja be Hanula: halakhikus (29. o.), haggadikus (31. o.) és mantologikus (32. o.). Ezt követően a korai zsidóság írásértelmezésébe nyerhetünk betekintést Alexandriai Philón és a qumráni iratok alapján – csak sajnálhatjuk, hogy Josephus írásértelmezéséről megfeledkezett a szerző. Ugyancsak kevésnek tarthatja az olvasó az Újszövetség írásértelmezésének (47. o.) szánt öt oldalt, ugyanakkor az ezt követő rész majd’ öt évszázad fejlődésének, azaz az apostoli atyák, az alexandriai, majd a keleti egyház írásértelmezésének kiváló áttekintését adja. Az első bevezető részt egy rövid összefoglalás zárja (84–89. o.). Nagyon jó a kérdésfelvetés, amely már a tárgyalt exegétákat is foglalkoztatta: vajon tekinthető-e az értelmezés ihletettnek, egyáltalán az ihletett szöveg értelmezésére képes-e az ember. A két fő irány meghatározása (az értelmezés ihletett volta; az istenismeret töredékességének elfogadása) jó támpont lehetne a szerzők feltérképezésére, illetve a zsidóság/keresztyénség és a pogány gondolkodók közötti különbség megvilágítására, de sajnos az ezt megelőző áttekintésben erről nem sok szó esett.
A könyv második, a János-homíliákról szóló részének bevezetőjében (89– 93. o.) a szerző kitér a már ismert kutatási anyagokra (Harkins, Boismard). Harkins szerint a homíliák két családra oszthatóak. 1963-ban 78 kéziratot vizsgált és ezekből 73 kéziratot tudott elhelyezni a két szövegcsaládban. Harkins hipotézise alapját a T/2. és az E/2. személyű megszólítások váltako-zása, a homiletikai és a kommentárrész stiláris és tematikai eltérései adják. Boismard, bár sokkal kevesebb szöveganyagot vizsgált, arra a megállapításra jutott, hogy a kommentárt és a homiletikai anyagot egy ismeretlen kompilá¬tor szerkesztette egybe, mégpedig traktátus formában.
A kutatástörténeti áttekintés után a homíliák stílusának kérdésébe nyerünk betekintést (102–120). A szerző művében az exegetikai résszel foglalkozik részletesebben. A szövegből kiindulva akarja bemutatni János homíliáit, a stílusjegyeket és hogy azok hogyan kapcsolódnak a tárgyalt témákhoz. A homíliák stílusának részletezése során azt láthatjuk, hogy a műfaj megle¬hetősen gazdag alkalmazási lehetőségeket kínál úgy a dialogikus, mint a retorikus karakternek. A klasszikus retorika fogalomkészletének és felépítésének alkalmazásával több példa is bizonyítja a homíliák retorikus karakterét. Majd a homíliákban megjelenő képi világ bemutatásával egyértelművé válik, hogy a homíliák igen széles körből gyűjtöttek példákat az abban megszólaló értelmezések alátámasztására, színezésére; ez tulajdonképpen nem is meglepő, hiszen egy élőszóban elhangzó műfajról van szó, amelyben az exegéta alapvető feladata a hallgatóság figyelmének ébren tartása, a tanítás hozzákapcsolása már rendelkezésre álló ismeretekhez.
A nem exegetikai részek áttekintéséből kezd kirajzolódni egy közösség képe, amely gyakorta összegyűlt és olvasta, magyarázva hallgatta Isten igéjét. Három elemet említ Hanula a nem exegetikai részek (120–135. o.) között. Az első a prooimion, azaz bevezetés. A második, legrészletesebben tárgyalt elem, a parainézis, a homíliák utolsó hosszabb egysége, amely tulajdonképpen a gyülekezet etikai tanítását foglalja magában. A harmadik a doxológia, amellyel minden homília zárul.
Ezt követően jutunk el az írásmű tulajdonképpeni szívéhez, a biblikus exegézishez, a homíliák tartalmi részéhez. Elsőként az apophatizmus (135–143. o.) gondolatát fejti ki a szerző, rámutatva a keleti és a nyugati teológiai gondolkodás különbségeire, majd ennek a beszédmódnak a kialakulását veszi nagyító alá, amit Chrysostomos írásmagyarázata hermeneutikai hátterének tekint. Sem a keleti, sem a nyugati egyházban nem ismeretlen az apophatizmus (Isten felfoghatatlansága, megközelíthetetlensége és kimondhatatlansága). Chrysostomos az 1Kor 13,8.10-ből kiindulva („legyen ismeret, el fog töröltetni […] amikor pedig eljön a tökéletes, eltöröltetik a töredékes”) mutatja be az e világi istenismeret töredékességét és mulandóságát, és hívja fel a figyelmet arra a tényre, hogy amit ismerhetünk, az is csak a gondviselés megnyilvánulásainak köszönhető. A könyvnek ez a fejezete nagyon jól szerkesztett és olvasmányos. Az apophatikus beszédmód hermeneutikai vonatkozásairól szóló részben megjelenik az isteni kijelentés alkalmazkodásának tana (147–149. o.), amit összevet a szerző Bultmann mitológiátlanítási programjával, ez pedig jól érzékelteti, hogy a probléma mit sem veszített aktualitásából, hiszen nem csupán a 20. század teológiájában jelenik meg, hanem hatása máig érezhető.
A másik nagyon fontos hermeneutikai irányelv a synkatabasis (alkalmazkodás). Chrysostomos írásmagyarázatát alapvetően meghatározza az a meg¬győződés, hogy az isteni kinyilatkoztatás alkalmazkodik az emberi értelem¬hez, még általánosabban az ember esendőségéhez és gyarlóságához. Ehhez kapcsolódva ismerkedhetünk meg a 15. homíliával (164. o.), amelyen keresz¬tül gyakorlati példákat láthatunk az alkalmazkodás elvére. Ez sem meglepő, hiszen ebben a homíliában az istenismeret kérdésével foglalkozik János a Jn 1,18 alapján. Ezt követően az exegetikai terminusokra (169–180. o.) tér át Hanula.
Ebben a részben a szerző rámutat arra, hogy Chrysostomos exegézise nem írható le egyetlen vagy néhány jól körülhatárolható vonással. Nem lehet hermeneutikai álláspontját vagy a Krisztus kettős természetéről szóló taní¬tás melletti elkötelezettségét kiemelve megfeledkezni arról a szabadságról, amivel a nagyszerű rétor a különféle értelmezési technikákat használja, a zsidó-görög eszköztár szinte valamennyi kellékét felsorakoztatva. A következő részekben ezeknek a használatát mutatja be Hanula. Az első az akoluthia. Chrysostomos a 40. János-homília prooimionjában úgy említi az akoluthiát, mint amely segít az írás mélyén rejlő kincs megtalálásában. Ennek a módszernek a lényege, hogy az ellentmondónak látszó szakaszt nem szabad egyszerűen és egyféleképpen olvasni, hanem meg kell vizsgálni a kifejezéseket, a Szentírás törvényszerűségeit, a beszélő személyét és az okokat. Chrysostomos gyakran teszi fel a kérdést: „Mi a logikája (akoluthian) ennek?” A második tárgyalt kifejezés az előkép. Chrysostomos számára ugyanis az Ószövetség nem más, mint előképe annak, amit Krisztus tett. A harmadik alapelv a „nem egyszerűen”. Aranyszájú a „nem egyszerűen” kifejezéssel általában arra hívja fel a figyelmet, hogy a Szentírásban leírtak egyrészt nem véletlenül történnek meg, hanem célzottan, másrészt a leírás nyelvi megformálása nem esetleges, a szóban forgó kifejezés nem „feleslegesen” áll a szövegben, hanem a mondanivaló pontos megértését szolgálja, hogy el lehessen kerülni a félreértést, pontosabban a másként értést. Több terminust említ még a szerző („nem azt mondta”; „ehelyett”; „azaz”; „mintha csak azt mondta volna”; „amit mond, az valami ilyesmi”; „nevezi”), melyeket néhány példával illusztrál. A sort a terminológiához nem köthető exegetikai módszerek bemutatása zárja (180–183. o.). Mindezek Chrysostomos sokszínű értelmezését hivatottak bemutatni, aki láthatóan a legkülönfélébb retorikai fogásokkal kívánt hatni a hallgatóságra.
Chrysostomos idézethasználata (184–192. o.) is meglehetősen sokrétű. Számos alkalommal idézi a Szentírást, akár egyedülálló idézetként, akár idézetsorozatként. Máskor mint előképre mutat rá leginkább ó-, de nem ritkán újszövetségi helyekre, alkalmanként pedig az értelmezendő vers tartalmával párhuzamos, „egybecsengő” helyeket citál, megerősítve azok jelentését, vagy éppen az azzal ellentétes helyekre hivatkozva éri el ugyanezt a célt. Ezt köve-tően a szerző Órigenésznél, Cirillnél és Aranyszájú Szent Jánosnál vizsgálja meg a felhasznált bibliai perikópákat, majd megállapítja, hogy az idézetek alkalmazását sokkal inkább a retorikai megfontolás, mint valamiféle „idézetgyűjtemény” szabta meg.
A könyv utolsó részében, mintegy összegzendő az eddig elmondottakat, a 14. homília elemzését találjuk a korábban bemutatott módszerek alapján (formai elemzés, érvelés, retorikai formák). Két fontos teológiai kérdésről tanít Chrysostomos a 14. homíliában: Krisztus személyéről és a két szövetség viszonyáról. Ez a két téma Krisztus személyében találkozik, aki az „új szövetség” megtestesítője. Különösen értékes része ez a könyvnek, hiszen itt arathatjuk le az eddig befektetett munka gyümölcsét és kamatoztathatjuk a korábban elmondottakat a gyakorlati alkalmazásban.
Összességében nagy erénye a kötetnek, hogy a szerző rengeteg olyan idézetet mutat be és dolgoz fel, amely egyházatyáktól származik. Történeti áttekintései alaposak, de értékükből levon, hogy alkalmanként szinte kizárólag egy szerzőre támaszkodnak (például „Az ószövetségben található írásértelmezési módszerek” című fejezete szinte csak M. Fishbane, Biblical Interpretation in Ancient Israel című könyve alapján készült); illetve hiányolhatjuk a magyar szakirodalomra utalást, annak bemutatását a kutatáshoz kapcsolódóan. Ugyancsak hiányosságnak gondolhatjuk, hogy csupán görög forrásokat idéz a szerző, és az általa a midrás és homília között feltételezett rokonság ellenére egyetlen zsidó forrás sem kerül elő. Pozitívumként kell megemlítenünk, hogy Aranyszájú hermeneutikai alapvetését nem pusztán elméleti szinten tárgyalja, hanem eredményeit a gyakorlatban is bemutatja. Fontos hozadéka továbbá a könyvnek, hogy az egyházatya írásértelmezési metódusát egy módszertani fejlődés rendszerében mutatja be, és ennek fényében fogalmazza meg az Isten felfoghatatlanságából fakadó ismeretelméleti problémára Aranyszájú válaszát: „Isten nem lényege szerint mutatja meg magát, hanem amit az őt szemlélő befogadni képes”
Kókai Nagy Viktor

Nyomtatásban megjelent a Collegium Doctorum – A Magyarországi Református Egyház Doktorok Kollégiumának periodikája 2018/2. (14. évfolyam) számában.