A második fejezet bemutatja azokat a közösségi formákat és vezetési modelleket, amelyekre támaszkodhattak a keresztyén közösségek. A keresztyénség az első időben átvette az ókorból ismert, a zsidóságban is honos presbiteri vezetést, amely mögött a ház/háznép szerkezete állhatott. Ez a vezetési forma később uralkodóvá vált a pogánykeresztyén közösségekben is, amiről az ApCsel és a pásztori levelek tanúskodnak. Az ókorban elterjedt egyesületi forma elsősorban egyes elemeinek köszönhetően vált fontossá, amelyek a következők: a közösségek közötti kapcsolatok, a nem származáson alapuló tagság, az egyes közösségen belüli segítségnyújtás és a közös étkezés. A szerző úgy véli, hogy ezek a szervezeti és vezetési formák hatottak a közösségek fejlődésére, és kiegészültek jellegzetes keresztyén elemekkel, a keresztséggel és a krisztológiailag értelmezett közös étkezéssel. Feltűnő, hogy a páli levelekben nincs szó a presbiteri vezetésről, noha ez a vezetési és az ahhoz kapcsolódó közösségi forma ismert volt a keresztyénség korai szakaszában.

A presbiterek, illetve a presbiteri vezetés hiányának okát a harmadik fejezet kutatja. Rámutat a pogánykeresztyén gyülekezet törekvésére, hogy megőrizze a sokszínűséget és az egyenlőséget, ami ugyanakkor megnehezítette az egység megőrzését és a vezetés gyakorlását. A közös múlt és hagyomány hiánya szintén kihívást jelentett. A közösségek életének irányításához szükséges tekintélyt főleg Pál apostol személye és igehirdetése jelentette, illetve azok a szóbeli hagyományok, amelyek Jézustól, a szemtanúktól, az apostolok és próféták igehirdetéseiből és más közösségek tradícióiból származtak. Később, a saját írásos hagyomány kialakulása után, fontossá vált ezen írások értelmezése és Isten akaratának keresése azok alapján. A hagyomány kialakulása és megszilárdulása átalakítja a karizmatikus vezetést presbiteri irányítássá. A hagyomány őrzése háttérbe szorította a Lélek munkálkodására támaszkodó vezetési formát (ami ismét előtérbe kerülhet, amikor megújulásra van szükség az egyházban).

Az Összefoglalás (4. fejezet) leírja a hagyományképzés folyamatát, amelyet több korban is megfigyelhetünk. Ugyanakkor világossá teszi, hogy a hagyomány kialakulása előtt a karizmatikus vezetés volt a megfelelő forma a több népből álló közösségek irányítására és arra, hogy megfelelően szembenézzenek az aktuális kihívásokkal. A karizmatikus vezetés alapjául szolgáló karizmák a Lélek adományai voltak, amelyek szoros kapcsolatban álltak az aktuális feladatokkal. Ugyanis a Lélek ismerte a legjobban az egyes közösségeket, és tudta, hogy azoknak mire van szükségük ahhoz, hogy betölthessék küldetésüket. Emiatt a karizmatikus vezetés nem uniformizált, hanem rugalmas. A Pál apostol által alapított gyülekezetekben különböző karizmák tűnnek fel egymás mellett, amelyeket a Lélek közösségre szabott ajándékainak tekinthetünk. Ugyanakkor feltűnik, hogy mindenütt megjelenik a próféta, aki Isten kijelentésének magyarázója.

Erre a jelenségre az ötödik fejezet keresi a választ. Felmutatja, hogy a prófétálás jelensége ismert volt az Újszövetség korában. Tényként kezelték, hogy Isten kijelentésben részesít kiválasztott személyeket, akik a kijelentést megosztják a hallgatókkal. Erről főleg az ApCsel és a páli levelek tesznek bizonyságot. Ugyanakkor nem alakult ki egységes kép a próféták feladatáról és közösségben betöltött szerepéről. Viszont hangsúlyosan jelentkezik az a gondolat, hogy a próféták szava megkérdőjelezhető. Az emberi tényezőt csak a közösség képes ellenőrizni és értelmezni. Isten akaratának a megértése a közösség feladatává válik.

A hatodik és hetedik fejezet a prófétáknak a thesszalonikai, a római és a korinthusi gyülekezetben betöltött szerepével foglalkozik.

A szerző elemzi az I. Thesszalonikai és a Római levelet, és arra a következtetésre jut, hogy a prófétáknak fontos szerepük volt ezekben a közösségekben. A prófétálás kiemelkedő karizma, amely nem kötődik egyetlen személyhez és a többi karizmával együtt működőképes. A személynek alárendelt szerepe van a feladathoz képest. Mindez lehetővé teszi, hogy mindegyik gyülekezet kialakítson egy olyan struktúrát, amely leginkább megfelel sajátságos feladatainak és segíti annak misszióját a környezetében. Ugyanakkor biztosítja a gyülekezet belső működésének egyensúlyát azáltal, hogy a karizma kontrollálása a gyülekezet elengedhetetlen feladata.

A szerző megvizsgálja az I. Korinthusi levél 12., 13. és 14. fejezetét, hogy azok részletesebb elemzése alapján leírja a próféták Korinthusban betöltött szerepét.

A 12. fejezet hangsúlyos motívuma a pneumatikus megnyilvánulások megítélése a Lélek segítségével. A kegyelmi ajándékok sokfélesége szintén fontos téma, mert az teszi lehetővé a közösség életét – miközben a karizmák egymást kiegészítik és ellenőrzik – illetve működését a világban. A Krisztus-test képe hangsúlyozza, hogy mindegyik karizma egyformán fontos a közösség működésében. Ugyanakkor alkalmas annak kifejezésére, hogy egyes karizmák, illetve az azokkal bíró személyek kiemelt szerephez jutnak a közösség vezetésében. A 12. fejezet külön foglalkozik az apostolokkal és a tanítókkal. A közösség tagjai közül bárki elnyerheti valamelyik feladatot és a hozzá való karizmát. Tehát az apostolság nem korlátozódik a tizenkét tanítványra.
A szerző a 12,31 értelmezésével indítja a 13. fejezet elemzését. Úgy értelmezi ezt a verset, mint ami a gyülekezet aktuális állapotát írja le, és nem a 13. fejezet bevezetőjeként szolgál. Tehát a szeretet nem egy, a többi felett álló kegyelmi ajándék, hanem keret, amelyben a karizmák helyesen megnyilvánulhatnak, kiút a versengésből, amely megkeseríti a gyülekezet életét. A kölcsönös szeretet alkalmas arra, hogy megakadályozza a visszaélést a kapott ajándékokkal.

A szerző a 14. fejezet elemzése alapján megállapítja, hogy a karizmák használatának célja a közösség építése. Erre alkalmasabb a prófétálás, mint a nyelveken szólás, mivel utóbbi esetében nehezen biztosítható a teljes gyülekezet épülése. A gyülekezeti kontroll gyakorlása is korlátokba ütközik. A prófétálás ezzel szemben létrehozza a kölcsönösséget a gyülekezeten belül, mert az – a többi karizmához hasonlóan – csak a karizmatikus gyülekezetben működhet.

A könyv végén található végső Összefoglalás (8. fejezet) leírja az utat, amelyet a szerző bejár, és kiemeli a legfontosabb felismeréseket.

Kókai Nagy Viktor rámutat az előszóban arra, hogy a történelmi egyházak – beleértve a református egyházat is – fenntartással viszonyulnak mind a karizmatikus jelzőhöz, mind a prófétáláshoz. Ugyanakkor úgy látja, hogy az 1Thessz 5,19–22 felszólítása a mai keresztyén közösség lényegi feladatát fogalmazza meg: „A Lelket ne oltsátok ki, a prófétálást ne vessétek meg, de mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg, a gonosz minden fajtájától tartózkodjatok”. Úgy értelmezem ezt a megállapítást, mint felszólítást a nyitottságra olyan jelenségekkel szemben, amelyek idegenek a hagyományokon tájékozódó egyházakra nézve, de amelyek nagy jelentőséggel bírnak a megújulásban.

Kiss Jenő

Megjelent a Studia Universitatis Babes-Bolyai,Theologia Reformata Transylvanica 68/1 (2023) számában

Kókai-Nagy Viktor felvázolja a város történelmét, ismerteti az ókorra jellemző vallási-kultikus egyesületek világát, és annak hozadékát, a korinthusi gyülekezet vegyes szociológiai összetételét. Ebből adódott, hogy a különféle vallási és kulturális háttérből elhívott és az evangélium hatására megtért emberekre egyfajta gyökértelenség, senki földje várt, és szükségük volt új identitásra. Tézise szerint azért volt szükség karizmatikus egyházvezetésre a pogánykeresztény többségű gyülekezetekben, mert a sokféle nemzetből elhívott közösségnek nem voltak közös tradíciói. Úgy véli, kezdetben nem feltétlenül állt rendelkezésükre a Szentírás sem, az Ószövetségből annyit ismertek, amennyit az alapító apostol prédikációiból és instrukcióiból hallottak. A szerző elismeri azonban annak a nézetnek létjogosultságát, hogy valószínűleg a gyülekezet zsidó magja természetszerűleg „vitte magával” az Írásokat az eklézsiába, ezért lehetett tudni, „milyen törvényi minimum könnyíti meg a pogányok és zsidók együttélését”. Ez a megközelítés bibliai alapon is igazolható: Lukács beszámolója szerint az apostolok gyűlésén hozott rendelet indoklása az volt, hogy Mózes törvényétminden jelentős városban minden szombaton olvassák, ahogyan Jakab felszólalásából kiderül: „Mert Mózesnek régi nemzedékek óta városonként megvannak a hirdetői, mivelhogy a zsinagógákban minden szombaton olvassák.” (Apostolok cselekedetei, 15:21)

Érdekes megközelítés, hogy a szerző az egyesületek korabeli világába helyezve szemléli a döntési mechanizmusokat erkölcsi és peres ügyekben, melyek a formálódó eklézsiában kialakultak. A tag magaviselete miatt közösen hozott döntés az ókori egyesületekre is jellemző volt. Az 1 Kor 5:1-13-ban említett, a gyülekezetből erkölcsi okból kizárásra ítélt tag esetében „arra akad precedens, hogy valakit végleg kizárnak a gyülekezetből, ha megbocsáthatatlan vétekkel szennyezte be magát. [...] Fontos észrevennünk, hogy az apostol még ekkor is a teljes közösség kezébe helyezi a döntést, nincsen egy szűkebb grémium, amely határozatot hozna. [...] Nem minden ügyben volt szükség arra, hogy a teljes közösség részt vegyen az ítélet meghozatalában.” A döntés lehetett egyszemélyi is, egy bölcs ember bevonásával.

Kókai-Nagy szerint, amikor a korinthusi hívők hitetlenek előtt indítottak pert, „ennek ismérve éppen igazságtalan volta [...], miközben nyitva áll számukra a lehetőség peres ügyeikkel a szentek, a gyülekezet tagjai elé járulni, ahogyan ez az egyesületekben is elfogadott gyakorlat volt.” – írja Exkurzusában (31-32. old). Eddig lehet a korabeli egyesületekkel párhuzamot vonni, és itt vetődik fel az a kérdés, hogy a gyakorlatban miért nem működött mégsem ez a mechanizmus, holott a szerző szerint a gyülekezetben „a közösségben, együtt gyakorolt ítélkezés képe jelenik meg” (u.o.). Kókai-Nagy Viktor leszögezi, hogy ami az egyesületi formában jó volt, azt átvették a pogánykeresztény gyülekezetek (pl. a közösség támogatása, a nem származáson alapuló tagság, a közös étkezések, a „működési szabályzat” megléte és a közös segítségnyújtás), de számos, a gyülekezetbe be nem illeszthető elemet elhagytak. Hozzátehetjük: a szavazati joggal bíró egyesületi tagok szavazata és a „működési szabályzat” nem oldotta meg a nagy horderejű döntést igénylő kérdéseket. Az első Korinthusi levél által érintett témakörök mindegyikében kudarcot vallott a közös döntéshozatal (a vérfertőzésben élő megfegyelmezése, a hajadonok férjhez adása, házasság és válás, a bálványáldozati hús fogyasztása, az úrvacsora rendje dolgában), aminek következtében a súlyos ügyekben Pál apostoltól várták a döntést, másként a levél vélhetően meg sem íródott volna.
A korinthusi vitás kérdések éppen abból adódtak, hogy a több pártra szakadt közösségben nem volt egyöntetűen elfogadható döntéshozatal, éspedig éppen annak a karizmatikus tekintélynek a hiányában, aki a végső szót kimondta volna. Itt merül föl igazán a karizmatikus egyházvezetés kérdése, van-e karizmatikus hierarchia. A monográfiában e ponton jut el a szerző a másik ókori szervezeti modellhez, ami sokkal alapvetőbb, mint a kultuszi és szakmai egyesületek szervezete, ez pedig a háznép (oikia) felépítése. „A család élén a családfő állt, aki nem csupán teljhatalmú vezetője volt háza népének, hanem ő volt a család képviselője is a külvilág felé.” (35. o.)

Az oikos hierarchiája, mint irányítási forma [...] a keresztyén közösségek legjellemzőbb szervezeti mintája lesz az 1. sz. végén.” A családfő felelős volt a háznép a magatartásáért, és ő volt a mindennapi hagyományos vallásgyakorlás vezetője is. Fontos megállapítás, hogy a pásztori levelekben és Péter első levelében szintén a házmetafora válik hangsúlyossá. „A háztartás rendje és szabályai szolgáltatják a mintát az egyház struktúrájának kialakításához.” (36. old.) A presbiteri követelmények között kiemelkedik az az alkalmassági alapfeltétel, hogy a gyülekezeti vén a saját háznépét közismerten jól irányítsa. „A háztartásnak ez a mindenki által elfogadott hierarchiája hasznosnak bizonyult hosszú távon, mert így sokkal könnyebb volt elfogadhatóvá tenni az idősek irányításának létjogosultságát a Pál utáni időkben [...].”

A 2.4. részben Presbiterek a páli hagyományban címmel a püspök, presbiter, diakónus tisztségének tisztázására kerül sor számos vélemény ütköztetésével. Érdekes kérdést vet fel, hogyan alakult át, vagy átalakult-e egyáltalán a presbiteri egyházvezetés az episzkoposz – a püspök, a közösség felügyelője – irányításával, és egy-egy gyülekezetre vagy egy-egy településre terjedt-e ki tisztségük. Utóbbi esetben centralizáltabb lett a vezetés. A pásztori leveleknél már úgy tűnik, nem a kicsi házi gyülekezeteket tartja írójuk szem előtt, hanem inkább a nagyobb közösségeket magában foglaló, településenkénti egyházirányítást. (37. old.) Két alaptisztségre lehet leegyszerűsíteni a feladatokat a gyülekezetekben: „a diakónus karitatív, igehirdető tisztségére és az episzkoposz, presbiter vezető, tanító tisztségére” (37. old.).

A tanulmány a püspök, presbiter, diakónus feladatainak leírását Pál utáni időkre teszi. Frances M. Youngra hivatkozva megállapítja, hogy a pásztori levelekben csupán két igazi hivatallal találkozunk, a püspök és a diakónus tisztségével. Ezeknek a leveleknek a szerzőségét Kókai-Nagy Viktor elvitatja Pál apostoltól. (36. old. 80. lábjegyzet.) Ez a bizonyítatlan teológiai előítélet rendremegzavarja a tisztánlátást, mely szerint a pásztori leveleket nem Pál írta. (35. old.) Ugyanezen teológiai előítélet az első század második felére-végére datálja az Ef, Zsid 1 Pt levelet, mintha írójuk „immár a tradíciólánc elemei, a múlt nagy alakjai” volnának. Martin Karrer nyomán úgy véli, „a pásztori levelek szerzője az apostol tanítványait – noha ezt nem mondja ki –, mint episzkoposzokat szándékozik ábrázolni, akik több gyülekezetre is gondot viselnek.” (39. old.). Ezzel szemben Pál a Titushoz írt levél 1:5.7-ben a püspök és presbiter szavakat egymással felcserélhetően használja, és azok kinevezése egyértelműen a gyülekezeti rend kialakítását szolgálta. A levélből kitűnik, hogy Titusra hárult a krétai egyházi élet kezdeti megszervezése, és a levél írásakor az apostol és tanítványa nem „a múlt nagy alakjai” voltak. A vének ordinációja mindenképpen az apostol rendelkezéséből és jóváhagyásával történt, akár kisebb, akár nagyobb közösségre vagy területre viseltek gondot. A későbbi egyháztörténelem során kialakult szóhasználatot, ahol a püspök és presbiter tisztsége már hierarchikusan elkülönült egymástól, nem kellene visszavetítenünk az 1. századba.

Milyen volt ez a karizmatikus közösség? „A közös Atya gondolata, amit a Krisztushoz tartozás tesz lehetővé, magával hozta, hogy a hívek egymásnak testvérei. [...] A ház/család tagjainak vérségi összetartozását a hitben megvalósuló rokonság váltja fel, aminek legfontosabb következménye, hogy mindenki egyenlő a gyülekezetben [...]. A sokszínű testvéri közösségeket az apostolok, próféták és tanítók (1 Kor 12,28) ill. az episzkoposzok és a diakónusok (Fil 1:1) vezetik.” (44. old.) Michael Wolter kifejezésével élve, a megtérésvallásra jellemző gyülekezeti struktúra jellemzője, hogy kizárólag olyan tagokból áll, akik megtérés által kerültek a gyülekezetbe. A tagokat a hit kapcsolja össze (45. old.). Nagy előnyük, hogy az újonnan megtért személy minden esetben egy kicsi, személyes kapcsolatokon nyugvó „házi gyülekezetbe” tagolódik be, aminek már kialakult belső sruktúrája van, miközben jó kapcsolatot ápol a környezetével. [...] Kiváló példa erre a korinthusi gyülekezet, amely hivatásának megfelelően ki mert lépni a „vallások piacára”, és aktív missziót folytatott.” A páli gyülekezetekre jellemző volt, hogy összejöveteleik nyilvánosak voltak. „Ugyancsak megállapítható, hogy ezeket a közösségeket már az apostol életében karizmatikusok irányították, ami egyben garancia volt arra, hogy a közösség megfelelően működjön, hiszen a Lélek maga biztosította ennek feltételeit.” (45. old.) A szerző felveti, az egy folyamat eredménye volt, hogy a pogánykeresztény gyülekezetekben a karizmatikus vezetést kiszorítja a presbiteri vezetés. Egyrészt a legfontosabb tényező a stabilitás erősítése lehetett, ami a parúzia késése miatt szükségessé vált. Másrészt mert „a Lélek ajándéka nem emberi akaráson múlik; kiszámíthatatlan; [...] ezzel szemben a tradíció folyamatosan tanulmányozható, és tájékozódási pontokat biztosít a döntések meghozatalához.” (47. old.)

Egyfelől az a dichotómia, hogy a karizmatikus egyházvezetés és a presbiteri vezetés az egyháztörténelem két külön fázisa lenne, nem vezethető le az Újszövetségből (ld. Titus 1:5 sköv.), ha maga Pál rendelkezett úgy, hogy az általa alapított gyülekezetekben a kijelölt felvigyázó rendeljen városonként véneket a közösség(ek) irányítására. Az, hogy az apostolok után a gyülekezetvezetést presbiteri vezetés váltotta fel, nem jelenti azt, hogy a gyülekezetek ne lettek volna továbbra is karizmatikusok. Másfelől a két külön fázis elképzelés (apostoli karizmatikus egyházvezetés, majd a „kiszámíthatóbb” presbiteri vezetés) eredendően abból a – szerintünk téves – teológiai előítéletből fakad, hogy az apostoli levelek egy része apostolok után íródott, ez az az úgynevezett „páli hagyomány”, amivel a következő nemzedék legitimálni akarta az egyházi életben a parúzia késése miatt bevezetett új berendezkedést.

Kókai-Nagy Viktor fontos meglátása ugyanakkor, hogy a presbiteri struktúrából sem kell hiányozzon a Szent Lélek vezetése, és fordítva, a karizmatikus irányítás sem ellentéte az intézményesült vezetésnek. (46. old.)

A harmadik fejezet a Karizmatikus vezetők a karizmatikus közösségben címet viseli. Ebben kifeji, hogy az Írás értelmezése és a hagyomány egyre központibb szerepet játszik a gyülekezetekben, a helyes tanítás megőrzése a cél. A karizmatikus vezetést egyfelől az aktuális kihívás felől igyekszik értelmezni, mint ami nem pozícióhoz van kötve, másfelől viszont elismeri a Szerző, hogy nem emberek kívánalma szerint működnek a karizmák, nem a közösségek igénye határozta meg az ajándékokat, hanem Lélek ajándékai mozgatták a közösségeket”, és ezek nem voltak uniformizáltak. (82-83. old.)

Az 5-7. fejezetben az újszövetségi próféták szerepéről van szó, ezen belül legrészletesebben a korinthusi gyülekezetben működőkről. A monográfia központi téziseinek egyike, hogy a próféták azok, akik „az apostol távollétében a gyülekezet irányítói, amely ajándékot bárki elnyerhette.” (135. old.) Ők azok, akik az aktuális kérdésekre választ adnak, és „a gyülekezetet inteni, vigasztalni, vagy irányítani tudják.” (u.o.) Az első korinthusi levél 12-14. fejezete vizsgálata során a prófétálást kiemelten hasznos ajándéknak tekinti, „ami minden olyan feladatot ellát, amire a közösségnek szüksége van.” (174. old.) A Szerző az 1 Kor 14 alapján (helyesen) abból indult ki, hogy az első gyülekezetekben a próféták kijelentését a többi próféta meg kellett ítélje. A prófétaszellemek alárendelik magukat a prófétáknak. (1 Kor 14:29-32) Ha megfordítjuk az érmét, annak a másik oldala, hogy csak prófétaszellemek ítélhetik meg a próféták kijelentését, természetes ész nem, és a Krisztus értelme által megvilágosított elme, a núsz a regenerált hívőben (1 Kor 2:16) nem azonos a puszta rációval. Végül a részletes exegézis juttatja el arra a felismerésre, hogy a prófétálás, mint karizmatikus megnyilvánulás nem személyhez kötött (bárki prófétálhat), ugyanakkor az Újszövetség beszél néhányakról, prófétákról, akik személyükben és hivatalukban ekként voltak ismertek az egyházban.

Napjainkra állandósult szókapcsolat lett a „karizmatikus vezető” kifejezés. Olyan valakire mondjuk, aki nagy hatást gyakorol, képes mozgósítani, lelkesíteni, és személyes kisugárzása és belső kvalitásai révén rátermett a vezetői tisztségre, és akit tevékenysége és nem pusztán pozíciója legitimál, hanem egyértelmű tekintélye van, képes sok embert egyesíteni. Kókai-Nagy Viktor a karizmatikus vezetőkről úgy tartja, ezek csak karizmatikus közösségekben képesek ellátni feladatukat, „mert csak egy ilyen csoport alkalmas arra, hogy kontrollálja ezeket a személyeket”.

Jóllehet az ősegyház természetfeletti életmódja kívánatos a Szerző számára, de következtetése, mely szerint a karizmatikus vezetők csak ilyen jellegű közösségekben tevékenykedhetnek hosszútávon, mert az ilyen vezetőket csak karizmatikus közösség tudja kontrollálni, téves. Az a gondolat, hogy a karizmatikus vezetőket kontrollálni kell, egy komoly félreértésből fakad. Abból a félreértésből, hogy a prófétálás karizmáját és a prófétát, mint személyt és mint hivatalt rendre azonosnak tekinti – feltételezve, hogy aki prófétál, az prófétának tekinthető, és ezért máris vezető tisztségre aspirálhat. A prófétálás ajándékának megnyilvánulására vonatkozó vizsgálat nem azonos a próféta, mint személy megítélésével és kontrollálásával.

Az egyetemes egyház stabilitását éppen az adja, vagy adná, ha a bibliai mércével mérhető apostolok, próféták, evangélisták, pásztorok és tanítók alkotnák a gyülekezetek közötti hidakat, akik az egységet és a megbízható kijelentésen alapuló vezetést biztosítják. Az ilyen személyiségeket nem kontrollálni (visszahúzni), hanem követni érdemes. Ezek hiányában viszont mindmáig nem jutott el Krisztus teste az érett krisztusi korra, hanem doktrinális és egyéb megosztások dúlják és szaggatják.

Jogos felvetés, hogy tisztázásra szorul, hogy a karizmák alkalmi vagy időszakos működése a keresztény összejöveteleken hogyan viszonyult vagy kell viszonyuljon az egyházi tisztségekhez. A szerző komoly erőfeszítéseket tesz, hogy tisztázza, a karizmatikus megnyilvánulást – avagy a prófétai beszédet – követő megítélést (diakriszszisz) ne tévessze senki össze azzal, mintha hamis próféták leleplezéséről lenne szó (mert a szakirodalom Szküllái és Kharübdiszei között ilyen zátonyok is akadnak), és bár a gyülekezeti összejövetelen megszólalók nem voltak tévedhetetlenek, de nem báránybőrbe bújt farkasokként használták a Szentlélek adományát. Kókai-Nagy inkább a páli intést hangsúlyozza, ha meg lehet oltani a Szent Szellemet, akkor az főleg nem külső elnyomást jelenthet, hanem belsőt, hogy az egyén, amikor használhatná az ajándékot, amit kapott a többiek építésére, nem él vele, hanem önmagában elnyomja.

A monográfia nagy hiányossága, hogy a karizmatikus vezetést (aminek letéteményese a karizmatikus vezető) és a karizmákat sajnálatosan összemossa. Jól tükrözi a zavart az a megállapítás, hogy „mivel „bárki elnyerheti a prófétálás ajándékát”, akkor „az apostolság ajándéka, megbízatása felé is tett egy lépést”. (140. old.)

Fontos tisztázni, kik a karizmatikus vezetők, és kik azok, akik ugyan az egyházvezetésben nem feltétlenül vesznek részt, de a karizmákat használják a többiek építésére. A feladatot megnehezíti, hogy az egyház, mint Krisztus teste metafora kifejtésénél az 1 Kor 12. fejezetben a pneumatikus ajándékok és a szolgálatok szorosan összefonódnak, de mégis van közöttük különbségtevés, noha mindkettő működésében Isten cselekszik. Pál egy trinitárius fordulattal a Szentlélek adományait, az Úr, Jézus Krisztus által rendelt embereket és mindezek fölött az Atya cselekvését foglalja össze. „A kegyelmi ajándékokban (khariszma) pedig különbség van, de ugyanaz a Lélek. A szolgálatokban (diakonia) is különbség van, de ugyanaz az Úr. És különbség van a cselekedetekben (energéma) is, de ugyanaz az Isten, aki cselekszi mindezt mindenkiben” (1 Kor 12:6).
Pál másutt is különbséget tesz az adományok között aszerint, hogy ki adja, és milyen körben, milyen célból. Különbség van aközött, hogy Krisztus „adott némelyeket [...] szolgálat munkájára [...] a Krisztus testének építésére” (Ef 4:11-12), és aközött, hogy „egyenként mindnyájan prófétálhattok.” (1 Kor 14:31) Különbséget kell tenni Pál levelei alapján a mindnyájan és a némelyek között, azaz: a karizmatikus hivatalok között, amelyek viselőit Krisztus rendeli az Egyház építésére, és karizmák megnyilvánulása között, amik minden hívőnek elérhetők, amit a Szent Szellem osztogat, szuverén akarata szerint. Az apostol egyúttal arra buzdít, hogy a hívők a nyilvános összejövetelen a gyülekezet építését célozzák meg a karizmák használatával, és a hasznosabb ajándékokra törekedjenek. Ezek a megnyilvánulások a láthatatlan Szentlelket teszik tapasztalhatóvá azok között, ahol nem oltják, nem tiltják, sőt buzgón törekednek a használatukra.

A karizmák és a szolgálati tisztségek között azonban különbséget kell tenni. Habár igaz, hogy minden próféta prófétál, de az nem, hogy mindenki, aki prófétál, az „állandó megbízatású” próféta. Agabus próféta volt, és prófétált, Fülöp evangélista lányai prófétáltak, de nem voltak prófétai szolgálatban. Az első Korinthusi levél egymással átfedésben is használja a próféta, prófétál szavakat az 1 Kor 14: 29-32 szakaszban, ahol az apostol a karizma használatának rendjét taglalja.

Tisztázásra szorult volna, hogy a karizmatikus vezetők és maguk a karizmák gyakorlói hogyan viszonyulnak egymáshoz. (136. old.) A Szerző az ajándék és a szolgálat között félúton a homályos „feladat” címkével látja el a karizmatikus vezetői tisztet, amit hol ez az ember, hol az lát el az egyházban, szükség szerint. Cserháti Sándor nyomán a karizmatikus vezetőt olyannak tekinti, mint egy állandó feladatot a gyülekezetben, függetlenül az azt ellátó személytől – az apostol, próféta, tanító személye változhatott, a karizma ugyanaz volt, attól függően, ki kapta. 2 Ez viszont így nem áll meg, mert a Szent Szellemtől kiosztott kegyelmi ajándékok felsorolása és a Krisztustól a szolgálatra kapott ajándékok felsorolása között különbség van. Bár az intézményes kiküldésben benne van az egyház Krisztustól kapott hatalma, ha betölti a feltételeket, de a funkcióhoz nem járul automatikusan karizma, és a kiküldött személy nem biztos, hogy Krisztustól adott ajándék az egyház építésére, ha meg igen, akkor sem azonos hatásfokkal végzik a tevékenységüket, hanem ki-ki a kegyelem (kharisz) neki adott mértéke szerint (Ef 4:7).

Nem olvasunk a Bibliában olyanról, hogy apostolság karizmája, viszont van apostoli szolgálat, aki a maga személyében ajándék Krisztus testében, és az apostolt több karizma együttes működése jellemzi. A Szent Lélek karizmái és a Krisztustól osztott ajándékok az egyház építésére, a szolgálat munkájára adattak, megkülönböztethetők és meg is kell különböztetni őket. Míg az első felsorolásba a kilenc karizma tartozik, az utóbbiba az öt fő szolgálat tartozik (e listát kiegészíthetjük a Róma levélben felsorolt további szolgálatokkal). A karizmatikus körökben szolgálati ajándékoknak nevezett személyek azok a „némelyek”, akikben a karizmák stabilan, folyamatosan Recenziók és kiszámíthatóan működnek, éppen ezért apostolok, próféták, evangélisták, pásztorok és tanítók. Ők a letéteményesei az egyház növekedésének és tanításbeli egységének. A karizmákat bárki megkaphatja, de ezek a Szent Lélek ajándékai, nem állandó tulajdonai a hívőnek, hirtelen jelennek meg és alkalmi jelleggel működnek egy rövid ideig, a Szent Szellem akarata szerint.

Ennyiben igaz, hogy a karizmák működése kiszámíthatatlan, ezért arra alapozni az egyház vezetését nem lehet. De nem is a karizmákra alapozta Jézus Krisztus az egyház működését, hanem Önmagára mint Kősziklára, valamint a próféták és apostolok alapköveire, lévén Ő a szegletkő (Mt 16:18; Ef 2:20). A prófétákban és apostolokban (és a többi szolgálati ajándékban, mint személyben) azonban olyan hatásfokkal működnek a Szent Szellem ajándékai, hogy folyamatosságában, hatékonyságban és maradandó gyümölcseiben felülmúlja az „átlagos” karizmatikus megnyilvánulást, azt, amit bárki megkaphat a szentek közül. Azok a némelyek, az a kevés személy, akiket rendelt az Úr – ők Krisztus ajándékai az egyháznak, „a szolgálat munkájára, Krisztus testének építésére”. A karizmák a Szent Lélek megnyilvánulásai, és ezek hasznosak, építik az egyháztagokat, de korántsem olyan hatásfokkal, mint a szolgálat munkájára rendelt „némelyek” munkája révén, és közöttük sincs uniformitás. Emberileg lehet, hogy szeretnénk azt gondolni, hogy ha valami ajándék, akkor nem lehet egy úgymond zárt kör, szűk grémium sajátja. Ezzel szemben az, hogy „bárki lehetett apostol, próféta, vagy tanító” (136. old.), már az első században sem volt igaz. Az Efézusi levélben (4:7 f.) felsorolt szolgálatokban a Krisztustól osztott mérték alapján különbség van még a kegyelemben is.

Az egyháztörténelem azt mutatja, hogy a Krisztus apostolai nem voltak pótolhatók. Nem a szükség és nem a feladat dönti el, hogy lesz-e egy adott helyen és közösségben karizmatikus tanító, pásztor, vagy csak lesz egy erre a funkcióra kinevezett személy, aki jó esetben igyekszik becsülettel ellátni a hivatalát, de ettől még nem lesz Szentlélektől felkent ember. A missziótörténet is arról tanúskodik, hogy nagy különbségek voltak és vannak eredményük tekintetében a misszionáriusok között aszerint, hogy karizmatikus egyének-e vagy csak felekezeti funkcionáriusok.

Nemcsak attól volt karizmatikus az egyházvezetés, hogy a korinthusi összejöveteleken a próféták megítélték, hogy egy kijelentés Istentől van-e vagy sem, hanem hogy a Szent Szellem vezetése nagyban érvényesült a gyülekezet intézményesülésében is, és erre nemcsak a páli levelek, hanem az Apostolok cselekedeteiről írt könyv alapján is következtetni lehet. A gyülekezet intézményesülése és a karizmák működése nem zárják ki egymást. Mitől jött volna létre egyáltalán a helyi gyülekezet, ha nem attól, hogy a Szentlélek karizmái működtek? (2Kor 12:2)

Az ősegyház struktúráját lehetetlen reálisan rekonstruálni anélkül, hogy a páli leveleket ne tekintenénk mind autentikusnak. A presbitérium intézménye a Pál által alapított gyülekezetekben is egyértelműen létezett, és maga az apostol tette egyértelművé jelentőségüket. Későbbre datálással értelmezhetetlen lenne az efézusi gyülekezet véneivel való találkozás, Timótheus kiküldése, Titus krétai megbízatása is (Apcsel 20:17; 1 Tim 4:14; Tit 1:5). A gyülekezet struktúrája a szentek, diakónusok, püspökök (presbiterek) hármas kötelékéhez hasonló (Fil 1:1). És vajon pazarolna-e sorokat arra egy olyan késői szerző, aki a csupán a tradícióláncot akarja legitimizálni az egyház nyilvánossága előtt, hogy papíron színleg elhozassa Timótheussal Pál felsőruháját Troászból, amit Kárpusnál hagyott, és még a könyveket is, kiváltképpen a pergameneket? (vö. 2 Tim 4:13)

Kókai Nagy Viktor a karizmatikus vezetés létjogosultságát szociokulturális adottságokkal magyarázza. Korinthus példáján bemutatva, a sokféle etnikai-kulturális gyökerű, különböző társadalmi réteget képviselő emberekből, létrejött közösségekben szükségszerű és az egyetlen lehetséges, közös identitást adó vezetési módnak tekinti. Pál egy olyan, gazdasági-kulturális centrumban, egy „feltörekvő emberekkel, újgazdagokkal népes kereskedővárosban alapított gyülekezetet, ami érthetőbbé teszi [...] a versengést a karizmák között, a számukra látványosabbnak tűnő nyelveken szólás túlértékelését, a gyülekezet tagjai közötti különbségtételt, aminek hátterében bizonyosan fontos szerepet játszhatott társadalmi rangjuk, képzettségük és anyagi helyzetük”. (173. old.) Az 1 Kor 12-14 vizsgálatában a Szerző „a karizmák sokszínűségében megjelenő egyenlőség alapelvét” bontja ki, „amit a Krisztus-test képe fejt ki világosan.” (175. old.)

A tanulmány többi részéhez képest disszonánsnak tűnik a nyelveken szólás nyilvános használatáról szóló rész, ahol többek között a „misztikus varázs” kifejezés árulkodik arról, hogy a nyelveken szólás természetét még mindig balladai homály fedi a protestáns teológiában. Wolfgang Schrage kommentárját követve hangzik el a kérdés: honnan tudhatná a szóló, hogy van-e magyarázó az összejövetelen? „Mivel a nyelveken szólónak hallgatnia kell, ha nincsen ott valaki, aki fordítsa (14,28), a kijelentés pillanatában honnan tudhatná, hogy a gyülekezetben éppen van-e olyan, akinek megadatik ez a képesség?” 3 „Nem lehet, hogy ez is abba az irányba mutat, hogy a glosszolália maradjon meg az egyéni kegyesség elemének?” (157. old.) A racionalizálás kísérlete a legvisszásabb akkor, amikor Andreas Lindemann kommentárját4 követve Kókai-Nagy úgy véli, a nyelveken szólás magyarázata kritikai funkcióval bír, mert „megfosztja a nyelveken szólást »varázslatos« jellegétől” és meggyengíti az azt használók pozícióját, mert a közösség által kontrollálhatóvá, megítélhetővé válik az abban levő üzenet. Hozzáteszi: Pál ironizál, sőt cinikus, hiszen a magyarázattal „valójában feleslegessé válik a nyelveken szólás, hiszen érthető szavakkal is el tudná mondani ugyanazt.” (157. old.) Ezek szerint a Szent Szellem feleslegesen szól az egyházban, ha nem egyből értehető nyelven közvetít üzenetet? Kár, hogy fel sem merül, hogy a karizmák eleve arról szólnak, hogy képet adjanak Isten szuverenitásáról és Jézus Krisztus természetfeletti személyéről, ez a legfőbb hasznuk, ez a hitet legjobban építő összetevőjük az egyház számára, amihez képest az információtartalom csak másodlagos.

Kókai Nagy Viktor egy korábbi tanulmányában a keresztény vallást az eksztatikus vonásaitól megőrzendőnek tartja, talán ez magyarázza, hogy a glosszoláliával élesen szembeállítja a prófétálást, hangsúlyozva az értelem szerepét. „Azt látjuk, hogy alapvetően a prófétálás, mint kegyelmi ajándék nagy becsben áll az apostol szemében és azt a gyülekezetek tagjai is gyakorolják. Szerepe a gyülekezet életében alapvetően a tagok hitének építése és a tanítás volt, illetve missziói célzattal történt. [...] Ebben az összefüggésben válik különösen fontossá abban az értelem szerepe, amely a korinthusi gyülekezetet és általában a születő keresztyénséget megóvja attól, hogy valamiféle eksztatikus vallássá lényegüljön át. A prófétálásnak tanító, építő jellegéből adódóan a próféták nagy tekintéllyel rendelkeztek a gyülekezeten belül, őket tekinthetjük a gyülekezetek vezetőinek, akik megítélték, hogy bizonyos tanítások helyesek, vagy helytelenek”.

Egyetérthetünk azzal a következtetéssel, hogy Pál apostol a gyülekezetet az ajándékok összességének tekinti; Krisztus testében nincs fölösleges tag. Fel kell ismerjék az egymásrautaltságot, valamint mind a közösségnek mind a karizmatikus ajándékokkal rendelkező testvéreknek is fel kell nőnie ahhoz a feladathoz, hogy a gyülekezet épülését szolgálják. (174. old.) Hozzátehetjük: újszövetségi mércével csak spirituális szinten lehet építeni a másik ember hitét, pusztán emberi képességek csekély hatást gyakorolnak. Ameddig a kereszténység berkein belül a nyelveken szólást lekicsinylik – amit közismerten kapunak szokás tartani a többi szólás-ajándékhoz –, akkor vajon megkapják-e a nagyobb, közhasznú ajándékokat, például, hogy prófétáljanak? Még nagy paradigmaváltásra van szükség, hogy Kókai-Nagy Viktorhoz hasonlóan őszinte érdeklődés támadjon a téma iránt, és pneumatológia ne porosodjon a teológia egy eldugott polcán.

A tanulmány értéke a páli gyülekezetek és a karizmatikusság alapos vizsgálatán túl az, hogy tudományos igénnyel veti fel az egyház eredeti mintáinak érvényességét, ami egy nagy lépés abba az irányba, hogy a Szentlélek ajándékai és a prófétai szolgálat újra kívánatosak legyenek a presbiteriánus vezetés mellett elkötelezett gyülekezetekben.

Hack Márta

1 Grüll Tibor: A római császárok és a zsidóság kapcsolata a principátus első évtizedeiben, in Alexandriai Philón, Flaccus ellen, Máriabesnyő: Attraktor, 2020, 73–116.
3 Schrage, Wolfgang: Der Erste Brief an die Korinther 3. Zürich–Neukirchen: Benziger-Neukirchener, 1999, 448k.
4 Lindemann, Andreas: Der Erste Korintherbrief, Tübingen: J. C. B. Mohr, 2000.
5 Kókai-Nagy Viktor: Próféták Pálnál és Máténál, avagy az apostol teológiájának nyomai az első evangéliumban. Studia Biblica Athanasiana 8 (2005) 43–73

Megjelent a Studia Bibliaca. Bibliai Tanulmányok V. évfolyam 1. számában (2023)