Könyve úttörő jellegű tehát, amennyiben nem egy körülhatárolt olvasótábort szólít meg, hanem mindenkit, és – ahogy a könyv fülszövege fogalmaz – az őskeresztyének életét és gondolkodásmódját azok számára is hozzáférhetővé teszi, akik a keresztyén világfelfogástól távol állnak, nem rejtve véka alá ugyanakkor, hogy ő maga azok közé tartozik, akik az említett katedrálisban prédikálnak és imádkoznak is.

E szempontoknak megfelelően hangsúlyozott és elfogulatlan tárgyilagossággal dolgozza fel a szerző az őskeresztyénség életét, az adott műfajon belül egyedülálló, új módszert kialakítva. A könyv a bibliai vallástörténet kategóriájába sorolható, de éppen a tárgyilagosság követelményének felel meg, hogy kiindulópontja egy általános vallástörténeti definíció, amely szerint „a vallás olyan kulturális jelrendszer, amely azt ígéri, hogy megfelelve egy végső valóságnak, megnyerhető az élet”. Ezt a meghatározást alkalmazza azután az őskeresztyénség leírására, hitvilágának, etikájának és kultuszának elemzésével kimutatva, hogy milyen mélyen gyökerezik a keresztyénség a zsidó vallásban, ugyanakkor hol, miért és miként válik külön tőle, lép tovább és válik világtörténelmet alakító tényezővé.

Ez az izgalmas, szellemi kalandtúrát kínáló könyv azért őrzi időszerűségét, mert az őskeresztyénség sokoldalú elemzése révén a keresztyénség változó történelmi korok között is maradandó értékeit tárja fel, a múltról számol be, de a jelenről szól. Aki végigolvassa érdekfeszítő oldalait, abban bizonyára felébred az érdeklődés Gerd Theissen többi, magyarul is hozzáférhető könyve iránt.

Szabó Csaba

Első rész: „Az őskeresztyén vallás elméletének programja” címet viseli, melyben a szerző definiálja a „vallás” fogalmát. Szerinte a vallás, nem más, mint „egy olyan kulturális jelrendszer, mely azt ígéri, hogy megfelelve egy végső valóságnak, megnyerhető az élet.” (17.o.) E jelrendszer: a mítosz, a rítus és az ethosz formáiból áll össze. Az őskeresztyén vallás alapjai, a zsidó vallás két alapaxiómájában – a monoteizmusban és a szövetségi nomizmusban – keresendők, azonban ezek némiképp megváltoznak: a) monoteizmusnál megjelenik a Megváltóban való hit alapaxiómája; b) szövetségi nomizmus esetében, az egyetemes Megváltó hite kiterjed minden emberre. (23.o.) Emellett a régi rítusok helyébe – körülmetélkedés – újak lépnek – keresztelés és úrvacsora –, melyek aztán teljes mértékben szegregálják a két vallást egymástól.

Második rész: „A történeti Jézus szerepe az őskeresztyénség kialakulásában. A zsidó vallás jézusi revizálása.” Az őskeresztyén vallás jelrendszerének középpontjában a mítosz és a történelem kapcsolata áll. Mindkettő fontos és szétválaszthatatlan. Theissen szerint már a történeti Jézus életét is egy mítosz határozta meg. Tudniillik, Jézus egy végidő-mítoszt historizált. Ugyanez érvényes a „kerügmatikus Krisztusra”, aki Húsvét után, nem csupán egy mitikus alakot reprezentál. (44.o.) A szerző állítása szerint Jézus etikája a zsidóságban gyökerezik (Tóra), de kiegészíti azt (kiengesztelés, megbocsátás, elfogadás). Ezáltal valami újat hoz (Hegyi Beszéd). (52.o.)

Harmadik rész: „Miként kerül sor Jézus megistenítésére? A zsidó vallás transzformációja a Húsvét utáni Krisztus-hitben.” Az első keresztyének Jézust állították a vallási jelrendszer középpontjába. Ezzel kezdődött meg a keresztyénség és a zsidóság közti különbség megalapozása: Isten- központúságból Krisztus- központúság. (66. o.) A húsvéti esemény által, – mely sokak számára kudarcot jelentett, a Messiási váradalom „elmaradása” miatt – Jézus felmagasztaltatásának lehetünk tanúi. A „vereségben” a győzelem, a „lealacsonyodásban” pedig a felmagasztaltatás figyelhető meg (70. o.). Ennek összefoglalója a Krisztus-himnusz (Fil 2,6−11). Jézus hatalma nagyobb minden földi hatalomnál, még a császárokénál is, akik az antik kor isteneinek számítottak (császárkultusz) (83.o.).

Negyedik rész: „Az őskeresztyén ethosz két alapértéke: felebaráti szeretet és státusfeladás.” Habár a felebaráti szeretetről már az Ószövetségben is olvashatunk (szentségi törvény), de Jézus ennek kereteit kiszélesíti: az ellenség (Mt 5,43kk), és az idegenek (pl. irgalmas samaritánus), illetve a bűnösök szeretetévé (Lk 7,36kk). Ehhez azonban hozzátartozik az is, hogy Jézus követése, akár a hozzátartozók iránti szeretet megtagadásával is járhat (Lk 14,26) (100.o.). Theissen arról is szól, hogy ez a Krisztus-követés a státuszfeladással is jár. Mindehhez pedig alázatra van szükség (Mt 23,11). Ebben maga Jézus Krisztus jár előttünk példaként, aki megüresítette magát a kereszthalálig. (114.o.)

Ötödik rész: „A hatalomhoz és a tulajdonhoz való viszony az őskeresztyénségben.” Abban a korban, ahol az uralkodók, „isten fiaknak” számítottak, Jézus, igehirdetései által, egy más értéket mutat fel. Isten „basileiaról” szól, ahol az Őt követőknek kiváltságos szerepük lesz (124.o.). Az őskeresztyénség megjelenésével a pogány világban értékváltás következett be: könyörületesség; kölcsönös segítségnyújtás megjelenése, arisztokratikus körökbe; irgalmasság. (Antiokhiai gyülekezet kollektája a jeruzsálemi gyülekezet számára) (134.o.).

Hatodik rész: „A bölcsességhez és szentséghez való viszony az őskeresztyénségben.” A papok és a bölcsek hatalma volt a definiálás és a legitimáció. Ők határozták meg: jó – rossz; tiszta – tisztátalan; szent – szentségtelen közti különbséget. A zsidó bölcsesség reprezentánsai az írástudók voltak. És most Jézus az, aki a bölcsesség tanítójaként lép fel, akinek nagyobb bölcsessége van még a Salamonénál is. Mindez egy személyben: Jézusban összpontosul, de általa mindenki számára elérhetővé válik (Izraelben, és azon kívül) (147.o.). Jézus által a szentség kérdése is átértékelődik. A „szentség” eddig elkülönítette Izrael népét a többi néptől. De Krisztus által mindenki lehetőséget kap (151.o.).

Hetedik rész: „Az őskeresztyénség sákramentumainak kialakulása szimbolikus cselekményekből.” Az őskeresztyén rituális jelbeszédének alkotóelemei: a keresztség (beavatási szertartás) és az úrvacsora (integrációs rítus), melyek szekunder módon Krisztus halálára utalnak (169.o.). Ugyanakkor fontos hozzátenni, hogy nem szó szerinti értelmezésről van szó: a keresztség nem Jézus halálának leképezése, illetve a kenyér és bor valójában nem test és vér, csupán szimbólum (178.o.).

Nyolcadik rész: „Jézus halálának áldozati halálként való értelmezése és az áldozati kultusz vége.” Itt egy hosszú folyamatról van szó. Az áldozati kultusz megszűnésének fő okai: a) a pogánykeresztyének régi kultuszaikkal szakítottak, és mivel nem voltak körülmetélve, a zsidó templomi kultuszban sem vehettek részt; továbbá a Templom lerombolása miatt (Kr.u. 70.) a zsidók függetlenítették magukat a kultusztól (helyette a Tóra tanulmányozása és gyakorlata vált fontossá). A pogánykeresztyének és az aztán hozzájuk csatlakozó zsidókeresztyének körében is egyre hangsúlyosabbá vált az, hogy Jézus egyszeri áldozata érvénytelenítette a kultikus áldozatokat. (191.o.) Jézus halála - engesztelés (Róm 3,25), megváltás (Kol 2,14), szeretet önátadása - a feltámadásban csúcsosodik ki (214.o.).

Kilencedik rész: „Az őskeresztyén vallás útja az autonóm jelrendszervilágáig: Páltól a szinoptikus evangéliumig.” Itt kell megemlítenünk az apostoli zsinatot, ahol Pálnak és Barnabásnak sikerült kiharcolniuk a körülmetéletlen pogánykeresztyének elismerését azokkal a zsidókeresztyénekkel szemben, akik még ragaszkodtak régi rítusaikhoz (223. o.). A szinoptikus evangéliumokban is megfigyelhetjük az elkülönülés igényére utaló nyomokat. Márk a zsidóságtól való rituális elkülönülést hangsúlyozta, Máténál az etikai elkülönülés jelenik meg („jobb igazság” formula), Lukácsnál pedig a narratív elkülönülés válik láthatóvá (229.o.).

Tízedik rész: „János evangéliuma: az őskeresztyén jelrendszer tudatossá válik.” János Jézust isteni rangra emeli. Ő a világosság, az igazság és az élet. Az evangélium kulcsa: a szeretet parancsa. János szerint Jézus az Írás fölött áll. Ő legitimálja az Írást. Transzcendálja mindazt, amit az Írás mondott róla. A víz borrá változtatása (tisztasági szertartások miatt) és a templomtisztításának (Jézus templomról szóló jövendölései) történetei a zsidóság rituális jelbeszédének megváltoztatására utal (256.o).

Tizenegyedik rész: „Az őskeresztyénség krízisei.” Három krízisről beszélhetünk: a) a júdaista krízis (rítus): a zsidókeresztyének enyhíteni akarnak a zsidókkal való feszültségből (Klaudiusz-féle ediktum), még a pogánykeresztyéneket is akceptálhatta a zsinagóga, ha azok körülmetélkednek és betartják az étkezési tilalmakat. Pál ez ellen lép fel határozottan (például a Galata levélben) (293.o.). b) a gnosztikus- krízis (mítosz), mely során magánosítani akarták a keresztyénséget. Tagadták az ószövetségi teremtéshitet, és az újszövetségi megváltáshitet (311.o.). c) a prófétai krízis (ethosz): ahol az első keresztyének elkülönítették magukat a „normális élettől” – olyan krízisben, amelyek a kegyelem és a megbékélés radikalizálását váltották ki.

Tizenkettedik rész: „Az őskeresztyénség pluralitása és egysége, és a kánon kialakulása.” A kánon célja a heretikus irányzatok kirekesztése. Létrejötte a keresztyénség végét jelenti, valamint az eredetvallástól való végleges elszakadást, illetve az őskeresztyénség öndefinícióját a pogánysággal szemben (330.o.).

Tizenharmadik rész: „Összefoglalás: az őskeresztyén jelrendszer konstrukciója és plauzabilitása.” Az őskeresztyén vallás egy olyan jelrendszer, melynek alapjai a zsidó vallásban találhatóak meg. Azonban egy folyamat révén teljesen elszakadt attól, és autonóm vallássá fejlődött ki. Önállósága abban nyilvánult meg leginkább, hogy alaptételét Jézus egyszeri és megismételhetetlen áldozatában látta, amely a feltámadásában csúcsosodott ki.

Ajánlás: Ez a könyv mindazoknak ajánlható, akik szeretnének egy kicsit közelebb kerülni az őskeresztyén világ megismeréséhez, és szeretnék nyomon követni azt a fejlődési folyamatot, amely során a keresztyénség elszakadt a zsidó vallástól, és autonóm vallássá lett. Gerd Theissen könyve által bepillantást nyerhetünk abba, hogy az őskeresztyének krisztocentrikus gondolkodása miként változtatta meg a korábbi alaptételeket, melyeket sokan megmásíthatatlannak és tökéletesnek véltek. Mert ez az „új vallás”, valami „újat” hozott, amely meghatározta nem csak a keresztyénséget, de az egész történelmet.

Bogya-Kis Noémi (Mátészalka)