A szerző véleménye szerint a félreértések alapvető oka, hogy a kutatók rossz kérdéseket tesznek fel, majd megvádolják Pált, hogy nem ad világos választ ezekre (11. o). Olvasva e sorokat, joggal vetődhet fel bennünk a kérdés, miért lenne más a szerző maga? „Naivitás lenne a részemről, ha azt képzelném, hogy egyedül nekem sikerül elkerülnöm hasonló csapdákat” – vallja be Wright (12. o.), és az olvasó teljes mértékben egyet is érthet ezzel a kijelentéssel, ha tovább olvassa a könyvet…
A könyv első fejezetében (11–26. o.) kutatástörténeti áttekintést kapunk Pál teológiájának vizsgálatáról. Ennek a fejezetnek nagy előnye, hogy röviden összefoglalja néhány kutató álláspontját Pálról, ugyanakkor a kiválasztott tudósok egyértelműen csak roppant szűk keresztmetszetét adják annak a hatalmas 20. századi irodalomnak, amely Pál életművével foglalkozott. Az viszont már ebből a rövid áttekintésből is egyértelművé válik, hogy Wright azon kutatók közé tartozik, aki a hellenizmus kultúrájának hatását szinte teljesen negligálni kívánja az apostol teológiájának megértésében. Az áttekintés végén megfogalmazza könyve célját is a „Mai kérdések” cím alatt, amit négy nagy témakörben határoz meg: történelmi, teológiai, exegetikai és alkalmazásbéli kérdések.
A 2. fejezet Pál történeti alakját kívánja felvázolni (27–42. o.). Már rögtön itt felmerülhet az olvasóban egy markáns kérdés: miért van az, hogy miközben a szerző az Apostolok Cselekedeteit még olyan kérdésekben is megbízható forrásnak tekinti Pál életrajzának felvázolásában, amelyekről az apostol saját leveleiben egy szó sem esik (pl. ott volt István megkövezésénél), ugyanakkor az ApCsel 22,3 közlését, miszerint a hilléli iskolához tartozó Gamáliélnél tanult, nem fogadja el – sőt erre a helyre nem is utal Gamáliél kapcsán, csak az ApCsel 5,34–39-re. Hogy miért? Mivel Wright koncepciója szerint Saul a radikálisabb Sammaj iskolájához kellett tartozzon: „ő Sammaj követője is volt, keményvonalas farizeus, akit ma militáns szélsőjobbosnak tartanánk” (28. o.). Miközben akár még el is fogadhatnánk ezt az állítást, meggyőző bizonyítékot a szerző véleményén kívül nem találunk igazolására a könyvben. Kortörténetileg ugyancsak nagy kérdés lehet számunkra, ha a Sammajt követő farizeusok „szélsőjobbosok” voltak, akkor hova tartoztak a zélóták és a sikáriusok? Esetleg ők a szélsőbal képviselői lettek volna, és a két szélsőség összeért a történelemben, hiszen Sammaj követőit is azok közé sorolja Wright, akik szent háborút akartak folytatni a pogányok ellen (29. o). Sajnos ezek csak feltételezések maradnak a részünkről, mert erről a két csoportról nem sok szó esik a továbbiakban. A szent háború teológiai megalapozásaként az egyik fő érv, hogy Sammaj iskolájában erőteljesen megjelent az a nézet, miszerint Isten hamarosan uralkodni fog az egész világon, „a gonosz egyszer s mindenkorra vereséget szenved, Izráelt, vagy legalábbis azokat a zsidókat, akik hűségesek voltak Izráelben, az egy, igaz Isten saját, igaz népének ismeri el” (34. o.). Valóban létezett ez a meggyőződés ebben a korban, ezt nem lehet megkérdőjelezni, például Qumránban is, a qumrániak mégsem kezdtek el fegyverrel harcolni, tehát önmagában ez a gondolkodás nem alapozza meg a tettlegességet.
Összességében úgy vélhetjük, a Pál korabeli zsidóságot gondolkodásuk szerint csupán két csoportra, a Hillélt és Sammajt követőkre felosztani a probléma túlzott leegyszerűsítése. Ami pedig azt az állítást illeti, hogy Pál Sammaj követője lett volna, nem más, mint puszta feltételezés, amit törté¬nelmi tényekkel megalapozni nem lehet, ellenben jól illik Wright prekoncep¬ciójába. Arról nem is beszélve, hogy ha valaki elolvassa Pál életének erről a szakaszáról szóló összefoglalást (38k o.), akkor az ebben kirajzolódó ember sokkal inkább tűnik a zélóták körébe tartozónak, mint farizeusnak. Persze elképzelhető, hogy Wright a zélótákat a Sammajhoz tartozó iskola tagjainak tekinti, de ezt az állítást sehol nem fogalmazza meg, mint ahogyan bizonyítani is nehéz lenne…
A következő alfejezetben Pál megtéréséről olvasunk. Ez a fejezet alapvetően azt a sokak által képviselt álláspontot fogalmazza meg, hogy az apostol azt a fajta (radikális) gondolkodást viszi tovább, ami megtérése előtt már a sajátja volt, de immár Krisztus evangéliumát hirdetve. Ugyanakkor itt is csúsztat Wright, hiszen a keresztyéneket egy homogén csoportnak állítja be, akik kritizálták a Tórát és a Templomot (41. o.). Ez pedig egészen egyszerűen nem igaz! Az ApCsel tanúságtétele szerint már a korai időkben két fő ág jelenik meg a keresztyének között, a hellenista zsidókeresztyének és a zsidókeresztyének csoportja. Az elsőről a szerző említést sem tesz, viszont általános érvényűnek tekinti álláspontjukat a keresztyének első generációjában. Az ApCsel tanúságtétele szerint azonban ez nem így történt. A hellenista zsi-dókeresztyének valóban radikálisabb álláspontot fogalmaztak meg a Tórával és a Templommal szemben (lásd István és köre), mint az a zsidóságon belül megszokott volt, éppen ezért elüldözik őket Jeruzsálemből, de a Tizenkettő maradhatott (ApCsel 8,1). Vagyis nagy valószínűséggel Pál ezekre a hellenista zsidókeresztyénekre koncentrálhatott, mint ahogyan a zsidóságon belül is ez az ág volt igazán nehezményezett és nem önmagában Jézus tanítványai, akik továbbra is részt vettek a templomi kultuszban, és megünnepelték a zsidó ünnepeket, tartották a Tóra előírásait stb. Ha ez nem így lett volna, semmi szükség nem lett volna az apostoli konventre (ApCsel 15), ahol éppen e két irány megbékéltetése volt a cél.
Itt sem történik tehát más, mint hogy Wright tovább vezeti a saját prekoncepcióját. Miközben számos értékes megállapítást is tesz Pál megtéréséhez kapcsolódóan (pl. „[r]ájött, hogy az egy, igaz Isten azt cselekedte meg a Názáreti Jézussal az idők középpontján, amiről ő úgy vélte, hogy majd csak az idők végén fog Izraellel megtörténni” 40. o.), sajnos ez a fajta egyoldalúság elhomályosítja ezeket az egyébként kiváló és fontos gondolatokat.
A könyv 3. fejezete (43–69. o.) talán a legjobban használható rész a könyvön belül. Ebben Wright azt fejti ki, hogy Pál gondolkodásában nem megkérdőjelezhető az Izráel egy Istenébe vetett hit. Vitathatatlan, hogy az apostol nem új vallást alapított, számára Jézus Krisztus Atyja és Ábrahám, Izsák, Jákob Istene ugyanaz. Ennek kifejtése után a szerző áttér az „evangélium” kife¬jezés értelmezésére (44–66). Közismert, hogy az „evangélium”, pontosabban az „én evangéliumom” kifejezés roppant hangsúlyos Pál gondolkodásában, mint ahogyan az is, hogy a korabeli ember az uralkodótól érkező örömhírt értette alatta. Ezt tölti meg Pál új, teológiai tartalommal, amikor a minden¬ség Királyának örömhírét hirdeti hallgatósága számára. Ugyanakkor, mivel itt megkérdőjelezhetetlen, hogy egy pogány kifejezés „újrahasznosításáról” van szó az apostol részéről, szerzőnk – mivel ez a koncepciójába nem illik bele (lásd lentebb) – közli: „Nem az számít, honnan érkezik egy elképzelés, sokkal inkább az, hová tart” (48. o.).
Nagyon értékes a következő néhány oldal az olvasó számára, ahol Wright Jézus életének Pál szerinti négy evangéliumáról ír, amelyek nyilván egy-egy szegmensét emelik ki ennek a komplex üzenetnek, amelyek egymással összefonód¬nak. A négy evangélium a következő: A megfeszített Jézus; A feltámadt Jézus; Jézus király; Jézus, az Úr. A fejezetet egy rövid összefoglalás zárja (67–69. o.).
„Pál és Jézus” a következő fejezet címe (70–84. o.). A fejezet célját maga a szerző foglalja össze egy mondatban: „…azt szeretném bizonyítani, hogy Pál hitt Jézus isteni eredetében, ezzel azonban – a tudósok és laikusok körében elterjedt vélekedéssel ellentétben – egy pillanatra sem adta fel a zsidó monoteizmus alapvetését” (70. o.). Ezt követően röviden összefoglalja Wright, milyen volt a zsidó monoteizmus az 1. században. Véleménye szerint a zsidó monoteizmus általánosan elfogadott alapvetése volt a feltámadás gondolata, ami alapján a szerző a szadduceusokat (vö. ApCsel 23,8) nyilván nem tekinti igazi zsidóknak (?) monoteistáknak (?), vagy ismét egy koncepció alapján írja le a korabeli zsidó monoteizmust? A zsidó monoteizmussal szemben a császárkultusz áll Wright szerint. A császárkultusz – noha abban nem lehetünk biztosak, hogy már Pál korában annyira erőteljes lett volna, hogy ez problémát okozott volna zsidóknak és keresztyéneknek – a politeizmus része volt. Ezen belül nem számított azonban rendkívülinek. Éppen ezért a monoteizmussal szemben megítélésünk szerint alapvetően a politeizmus és nem a csá¬szárkultusz állt.
Ismét határozottan jó a „Jézus helye Pál monoteizmusában” című alfejezet (72–81. o.), ahogyan az ezt követő, Szentlélekről szóló fejtegetés (81–84. o.) is hasznos olvasmány. A 81. oldalon nem igazán értelmezhető a Gal 4,1–7-re mint Izrael rabszolgaságának megszűnésére és szabadulása történetére utalás.
Az 5. (85–105. o.) és a 6. (106–124. o.) fejezetek Pál tanításának két irányát mutatják be. Az apostol evangéliuma nem csupán a pogányoknak, hanem Izráelnek is örömhír volt. Mindkettőre jellemző, hogy konfrontációnak tekinthető a hallgatóság saját kultúrájával, meggyőződésével (87., 89. o.) szemben. A pogányok felé való nyitáshoz pedig ószövetségi alapot – állapítja meg Wright – azok a próféciák adnak, amelyek a pogányok végidőkbéli egy, igaz Istenhez való csatlakozásáról szólnak (90k o.).
Wright egyik számunkra leginkább vitatható állítása:
Nem kellett a zsidó üzenetet pogány üzenetté átformálnia – ez a régi feltételezés máig dominál a Pál-kutatásban, bármennyire is félrevezető és történelmietlen –, hiszen így pogány hallgatói nem értették volna. A pogányoknak éppen a zsidó üzenetre volt szükségük, vagy még inkább: a Jézusban mint Messiásban beteljesedett zsidó üzenetre (91. o.).
Miközben abban igaza van a szerzőnek, hogy Pál a pogányokat alapvetően az Ószövetség üzenetével szólítja meg, aközben az a merev elzárkózás, ami szerinte Pál jellemzője volt a pogány kultúrával szemben, véleményünk szerint nem tartható. Hiszen ha csak pusztán a zsidóság üzenetét átadva ilyen sikeres lehetett az ember, akkor hol maradt a siker a zsidó(keresztyén) misszionáriusoknál? Vagy csupán annak lett volna köszönhető Pál sikere, hogy „nem úgy vitatkozott a pogánysággal, ahogyan más, nem keresztyén zsidók tették. Amit állított, az a pogányság kritikája mellett a judaizmus kritikáját is magában hordozta” (92. o.). Akkor tehát a többiek sikertelensége az önkritika hiányának tudható be? Egyáltalán van összehasonlítási alapunk ezt kijelenteni? Munkálkodtak ebben az időben sikertelen vagy kevésbé sikeres zsidó misszionáriusok? Vagy Qumránban nem gyakoroltak önkritikát? Ismét egy olyan kijelentés, amely tisztán prekoncepció. Ugyanakkor azzal teljes mértékben egyetérthetünk, hogy Pál a zsidósággal szemben megfogalmazott kritikáját nem kívülről gyakorolta (92–95. o.), hiszen attól, hogy az apostol alapvetően a pogányokat érte el üzenetével, soha nem mondott le arról, hogy ez az üzenet Izráelnek is szól!
Visszatérve a pogányokhoz, a szerző frappáns címmel illeti a következő alfejezetet „A kihívás: valóság és paródia” (95–103. o.). Ezzel az alfejezettel az lehet az alapvető problémája az olvasónak, hogy miközben korábban hangsúlyozza a szerző a pogányság sokszínűségét, itt úgy beszél a pogányokról, mint egységes csoportról, akiket teljesen megdöbbentett Pál gondolkodása, amely „– legalábbis Pál nézőpontjából nézve – a pogányság puszta paródiája volt” (95. o.). Majd olyan alapvető témákkal foglalkozik Wright, mint Isten és teremtés; kultusz és vallás; hatalom és birodalom; igaz emberség; a világ igaz története, majd végül filozófia és metafizika. Látva ezeket a kérdésfelvetéseket, egyértelműen kijelenthető, hogy ezekkel a témákkal minden magára valamit is adó filozófiai iskola foglalkozott, és egészen eltérő álláspontokat fogalmazott meg. Azt nyilván nem tudhatjuk, mennyire voltak iskolázottak a pogány filozófiákban Pál első hallgatói, de az egyértelműen állítható, hogy a pogány emberek gondolkodását befolyásolta a populáris filozófia. Vagyis ezekről a kérdésekről a városi polgároknak volt valamiféle véleménye, amit hoztak magukkal és amivel az apostolnak is számolnia kellett.
Az „Örömhír Izráel számára” fejezetben arról olvashatunk, hogy azok a zsidók, akik ismerték a Septuagintát, Pál kifejezései alatt ugyanazt értették, mint az apostol. Ugyanazt gondolták, amikor kimondták görögül a szövetség, bíróság, igazság fogalmakat. Ez utóbbit részletes vizsgálat alá vonja Wright, felmutatva a teológia történetében felmerült variációit az igazság értelmezésének, ami előtt értetlenül áll a szerző: „Annak ellenére, hogy a fogalom háttere teljesen nyilvánvaló a judaizmuson belül, Pál sok magyarázója mégis azt feltételezi, hogy az apostol valami egészen mást értett alatta” (111. o.). A fontosabb páli szövegek áttekintése után Wright konklúziója: Isten szövetségi hűsége a kulcs, ennek kontextusában kell érteni igazságát, ha pedig így teszünk, akkor az igazság és a szeretet nem játszható ki egymás ellen. „Isten igazsága nem más, mint cselekvő szeretete, amely által jóváteszi a szenvedő világ bűneit azáltal, hogy magára veszi ennek súlyát” (123. o.).
Ennél a fejezetnél megint csak beleütközünk egy markáns problémába. Wright véleménye szerint Pál olyan kifejezéseket használ tehát, amelyek egyértelműek voltak a Septuagintát olvasó zsidóság számára, ahogyan az igazság kapcsán megfogalmazza: „A zsidó kontextus olyan erősen támogatja ezt az értelmezést, hogy Pálnak sokkal világosabb érveket kellett volna felhoznia, ha más jelentést akart volna behozni…” (114. o.). Ha ez igaz, akkor meglephet bennünket, hogy ekkora értetlenséggel találkoznak Pál teológiai fejtegetései a zsidóság körében. Azon viszont nem lepődhetünk meg, hogy Pál olvasói nem értették mindezt, hiszen többségében pogánykeresztyének voltak, akik soha életükben nem olvasták a Septuagintát. Akkor ennek ellenére hogyan működhetett és érhetett el akkora sikereket az apostol missziója a pogányok körében? Illetve miért nem kellett kibontani evangéliuma kulcsfogalmait?
Erre több válasz is adható:
1. óriási szerencséje volt, mert tudatlanul is éppen ugyanazt értették az apostol által használt fogalmak alatt a pogányok, mint az általuk nem ismert Septuaginta;
2. nem azt értették alatta, amit Pál és a zsidók, ez esetben viszont nem az a keresztyénség született így meg, amit az apostol akart, hanem egy torzó;
3. a Szentlélek kiegyenlítette ezeket a tudás- és nézőpontbéli különbségeket.
Ezen verziók közül talán a harmadik tűnik a legelfogadhatóbbnak, viszont akkor további kérdés a könyv szerzője felé: ha ez így van, akkor miért arról szól az egész könyv, hogy Pált kétezer évig félreértették? Nem lenne sokkal kézenfekvőbb azt feltételezni, hogy miközben Pál ízig-vérig zsidó gondolkodó volt, olyan kifejezéseket használt, amelyeket pogány olvasói saját kul¬túrájukból ismertek, és ezt az ismeretet kiegészítve vagy teljesen átalakítva fogalmazta meg Krisztus evangéliumát a számukra? Vagyis az apostol két világ polgáraként válhatott sikeressé és tette mindenki számára érthetővé az üzenetét.
A megigazulás – Wright véleménye szerint – nem középpontja az apostol teológiájának, „mivel ott Jézus személye áll, illetve az ő királyságáról szóló örömhír meghirdetése” (126. o.). Ennek ellenére egy fejezetet szán a kérdésnek: „Megigazulás és az egyház” (125–148. o.). A szerző úgy véli, hogy az ember úgy kerül kapcsolatba az élő Istennel, ha hallja az evangéliumot, amelyen keresztül Isten átformálja az ember szívét, aminek a következménye a hit, majd a keresztség, amely által csatlakozik a keresztyén közösséghez (129. o.). Ez a sor teljes és tökéletesen elfogadható. A kérdés azonban továbbra is az, hogy mit takar pontosan az ember szívének átformálása? Alig lejjebb így fogalmaz a Római levél kapcsán: „Az apostol valóban azt a témát fejtegeti, amit az egyház később »megigazulásnak« nevezett, de minderre nem a »megigazulás« nyelvezetét használja” (uo.). Ha pedig most az olvasó kicsit tanácstalanul vakarja fejét, az nem lehet véletlen. A szerző leszögezi, hogy a megigazításról szóló részek nyelvezete alapvetően szövetségi, bírósági és eszkatológiai (129k o.). A következő oldalakon ezeket a jellegzetességeket fejti ki.
Elsőként a megigazulás gondolatának zsidó kontextusát kívánja felmutatni Wright. Amikor arról olvasunk, hogy az egykori Saul úgy gondolta, Isten akarata megszabadítani Izráelt, de a szövetség célja nem csupán Izráel kiválasztása, hanem így akart megoldást adni a bűnre és szabadulást hozni az egész világnak, akkor óhatatlanul eszünkbe jutnak a korábbi fejezetek a „szélsőjobbos” Saulról. Vajon a szerző által megrajzolt Saul-képbe mennyire illik bele ez a gondolkodás, illetve fordítva, mennyire illik bele ebbe a képbe a „szélsőjobbos” Saul? Azt még csak-csak el tudjuk képzelni, hogy az Izráel megszabadításán munkálkodó Istennek Saul a keresztyéneket üldözve akart hathatósan besegíteni, felgyorsítani a folyamatokat, de hogy mindeközben arra gondolt volna, hogy ezáltal majd a rómaiak is üdvözülnek…? Wright nem érzékeli ezt az ellentmondást, és lehet, hogy részünkről is csak szőrszálhasogatás. Eredményét így összegzi: „A »megigazulás« az 1. században nem azt a módot jelentette, ahogyan az ember kapcsolatba léphet Istennel, hanem annak az eszkatológiai meghatározására vonatkozott, hogy Isten – mind a jelenben, mind a jövőben – kit tekint valójában népe tagjának. Sanders meg-fogalmazásával élve nem a »bejutásról«, sőt nem is a »bennmaradásról« van szó, hanem arról: »miről tudod megmondani, hogy ki van benn«” (132. o.).
Ez tehát az a háttér, amiből meg kell értenünk Pál teológiáját. Megvizsgálva az apostol leveleit – feltűnően kihagyja a Római levél tárgyalásánál a Róm 8,28–30-at, miközben a Róm 8,18–27-et és a 31–39-et tárgyalja – jut el arra a következtetésre, aminek összefoglalását a 146. és további oldalak tárják elénk négy pontban.
1. A megigazulás nem más, mint a szövetségi státusz meghirdetése az utolsó napon: Isten megmutatja, hogy hűséges népe járt a helyes úton.
2. A megigazulás olyan, mint a felmentő ítélet a bíróságon.
3. Az ítélet az idők végeztével lesz kihirdetve, de az ítélet már megelőlegezve a jelenben is érvényesül.
4. Mindenki, aki hisz Jézus Krisztus evangéliumában, már most Ábrahám igazi családjának tagjává vált és bűnbocsánatban részesült.
Ezzel a folyamattal akár egyet is érthetnénk, bár azt érdekes lenne tudni, hogy az ember hite vajon honnan származik, hiszen „a »megigazulás« azt hangsúlyozza, hogy mindazok, akikben megvan ez a hit, ennek a családnak a teljes jogú tagjai, mégpedig kizárólag a hit, és semmi más alapján” (148. o.).
Az így hitben megújított emberről szól a következő fejezet (149–166. o.), akinek az első ismérve Isten tisztelete. Ez pedig csak Krisztusban lehetséges, mivel a „Krisztusban nem hívő judaizmus sem más, mint kompromisszum a pogánysággal. A Tórához való ragaszkodás módja, ahogyan Pál ellenfelei hirdetik, nem jobb, mint a pogány bálványimádás” (152. o.). A második, hogy a megújult ember célja a feltámadás. Már „nem a pogányság az igazi ellenség, hanem a bűn és a halál, amelyeket Isten ennek a drámának az utolsó nagy felvonásában megsemmisít” (156. o.). A harmadik a szentség mint a megújult emberlét átalakulása, és ami mindenkit jellemez, aki Krisztusban újjá lett. Mindezt pedig a szeretet képes összetartani, és a megújult ember a misszióban fordul a környezete felé.
A könyv utolsó előtti fejezete valójában az utolsó fejezet, hiszen a 10. fejezetről már az előszóban megtudjuk, hogy egy, a könyv befejezése után hozzákapcsolt polémia A. N. Wilson könyvére reflektálva, amelyben az újságíró azt a sokszor felmerülő kérdést tárgyalja, hogy vajon a keresztyénséget nem Pál hozta-e létre, aki teljesen félreértelmezte Jézus tanítását. Az utolsó fejezet tehát Pál evangéliumát tárgyalja egykor és ma (167–184 o.). Ennek a fejezetnek az lenne a célja, hogy továbbgondolásra sarkallja az olvasót, de csupán általános témafelvetéseket és aktualizálást találunk benne.
Összességében elmondhatjuk Tom Wright könyvéről, hogy alapvetően egy prekoncepció szolgálatába állítja Pál ábrázolását, ezzel pedig egy torz képet rajzol az apostolról. Miközben számos gondolatával egyet tudunk érteni, a könyv maga nem Pál evangéliumáról szól, hanem Wright evangéliumát tartjuk a kezünkben. A könyv végére érve az emberben joggal merülhet fel a kérdés: miért kellett ezt az 1997-ben (!) megjelent könyvet kiadni? Ha egyébként dúskálnánk a jobbnál jobb teológiai művekben Pálról, akkor mindezt könnyebb lenne elfogadnunk, hiszen egyfajta álláspontként ez is színesítené a palettát, de sajnos ennél sokkal rosszabb a helyzet. Inkább egy olyan Pálról szóló írásnak kellett volna publicitást biztosítani, amelyik kiegyensúlyozottabb, tárgyilagosabb és kevésbé prekoncepciózus módon tárgyalja az apostol életművét.
Kókai Nagy Viktor
Nyomtatásban megjelent a Collegium Doctorum – A Magyarországi Református Egyház Doktorok Kollégiumának periodikája 2018/2. (14. évfolyam) számában.