Melanchthon (1497–1560) a wittenbergi reformáció megkerülhetetlen alakja, az elmúlt ötszáz évben mégis csak ritkán tudott kilépni Luther árnyékából. A 19. században felfutó érdeklődés a 20. század elején kibontakozó Luther-reneszánsz hatására megtört, hosszú évtizedekre újra visszaszorult. Az érdemi változás csírái csak az 1960-as évek tájékán kerültek termőtalajba, és újabb évtizedek kellettek ahhoz, hogy szárba szökkenjenek. A lassan érlelődő termés első nagyszabású betakarításához a reformátor születésének 500. évfordulója szolgáltatta az alkalmat 1997-ben. Csaknem száz év után ekkor jelent meg először új Melanchthon-életrajz németül. Ennek szerzője Heinz Scheible, a 20. század második felének vitathatatlanul legjelentősebb Melanchthon-kutatója volt, és máig ez a reformátor standard életrajza. Hogy azóta mégis majd’ tucatnyi újabb Melanchthon-biográfia látott napvilágot Németországban, az semmiképpen nem Scheible könyvének gyors elévülését, hanem éppen ellenkezőleg, a Melanchthon-reneszánsz lendületét és az újrafelfedezés örömét tükrözi. Különösen is bő volt a termés 2010-ben, Melanchthon halálának 450. évfordulóján. A Kálvin Kiadó ezek közül választott ki egyet, hogy a reformátorokat bemutató sorozatában a Zwingli-, Kálvin- és Bucer-életrajzok után magyarul megjelentesse.

Hogy miért éppen az osnabrücki egyháztörténész, Martin H. Jung könyvére esett a választás, az sem a kötetből, sem a könyvbemutatón feltett kérdésre kapott válaszból nem derült ki. A döntésnek mindenképpen előnye, hogy a kiadó ezzel a könyvvel friss anyagot tett hozzáférhetővé a magyar olvasók számára, és mivel az előző évben megjelentetett Bucer-életrajzot Martin Greschat jegyezte, így egy új szerzőt is bemutathattak a hazai közönségnek. Mindezeken túl Jung könyve olvastatja magát, a sorozat célkitűzésének megfelelően az előismeretekkel nem vagy alig rendelkező szélesebb (egyházi) célközönség számára is könnyen befogadható. Koczó Pál magyar fordítása gördülékeny, apróbb zökkenőktől eltekintve remekül szolgálja a kiadói szándékot.

A könyv címe – Melanchthon és kora – pontosan jelzi azt a kontextuális megközelítést, amelyet Jung képvisel. A negyven rövid – többnyire három-négy oldalas – tematikus fejezet lazán követi a reformátor életútját, de inkább az életmű fontos kérdéseit járja körül, mint például az oktatásügy, a Loci communes és a megigazulástan, az augsburgi birodalmi gyűlés és az Ágostai hitvallás, az úrvacsoratan, a gyermekkeresztség, a szabad akarat, a szentek tisztelete, az adiaforavita vagy a különböző vallási megbeszélések témakörét. Ezek kibontásakor a történelmi kontextus, a németországi reformáció fontos állomásai is jelentős teret kapnak. Ugyanakkor a szerző nem ragad le sem Németországban, sem a kora újkorban, hanem újra meg újra utal Melanchthon tágabb – európai – jelentőségére és későbbi hatástörténetére, nem egyszer az ezredfordulóig vezetve a szálakat. A reformátor mai relevanciájának ez a feltárása a könyv egyik központi célkitűzése. Jung olyan gondolkodónak tartja Melanchthont, aki messzemenő impulzusokat adhat a 21. századi „protestantizmusnak s talán még a keresztyénség egészének is” (144). Ebben a remélt megújulási folyamatban Melanchthon szerepének egyik kulcsfontosságú mozzanata ökumenikus nyitottsága, amelyet Jung következetesen – és bár nem kritikátlanul, néha talán túlzottan optimistán – előtérbe helyez. Emellett külön foglalkozik a vallásközi kapcsolatok kérdésével is, egy-egy fejezetben tárgyalja a reformátor viszonyát a zsidósághoz és az iszlámhoz.

A kötet tehát Melanchthont mint teológust, méghozzá mint ökumenikus elkötelezettségű közéleti teo­lógust állítja a középpontba. Ezzel együtt életének és szerteágazó tevékenységének más területei részben vagy egészben a háttérben maradnak. Jóval kevesebb szó esik Németország (és Európa) tanítómesteréről, az oktatásügy elkötelezett és meghatározó teoretikusáról és gyakorló intézményszervezőjéről vagy a humanista levélíróról. (Melanchthon levelezésének anyaga több mint tízezer tételt számlál, és terjedelmében meghaladja Lutherét és Erasmusét együttvéve.) A tanár, a filológus, a kommentárszerző, a rétor (beszédíró), a görögprofesszor, a 16. század egyik – ha nem a – legnagyobb Arisztotelész-kutatója, a „polihisztor” pedig szinte meg sem jelenik a könyv lapjain. Van azonban Melanchthon életének és működésének egy területe, amely történelmi munkákban ritkán kap olyan figyelmet, mint Jungnál. A szerző a legcsekélyebb feszélyezettség nélkül tárgyalja visszatérően az imádságot mint Melanchthon életének és korának egyik alapvető aspektusát. Az a magától értődő természetesség, amellyel Jung akár a Loci teológiai szemlélete, akár a reformátor végzetesnek tűnő súlyos betegsége, akár lánya rosszul sikerült házassága, akár a schmalkaldeni háború, akár utolsó napjai vagy életének más fordulópontjai kapcsán beszél az imádságról, példamutató az egyháztörténet-írás számára.

A kötet egyértelműen ismeretterjesztő szándékkal íródott, de nyilvánvaló nemcsak a szerző tudományos felkészültsége, hanem igényessége is. Néhány apró pontatlanságot lehet csak a szemére vetni, miközben Jung a lendületesen fejlődő Melanchthon-kutatás számos friss eredményét – köztük a sajátjait – is közvetíti. Részletkérdésekben – például az adiaforavita, a Kopernikusz-epizód vagy éppen az antiszemitizmus tárgyalása kapcsán – természetesen lehet vitatkozni vele, de ez a tudomány természetéhez tartozik. Viszont éppen azért, mert Jung a közérthetőség mellett is valóban tudományos igényességű könyvet tett le az asztalra, nehezen érthető – és számomra kifejezetten zavaró volt –, hogy a szöveg miért nélkülöz mindenféle apparátust, miért nem tartalmaz egyetlen filológiailag részletes hivatkozást sem. Így gyakran még a szó szerinti idézetek forrása sem állapítható meg egyértelműen, és esély sincs a visszakeresésükre, az eredeti kontextus feltárására. A konkrét hivatkozások hiányát semmiképpen nem ellensúlyozza az önmagában értékes irodalomjegyzék a kötet végén. Ez a forráskezelésben alkalmazott tudománytalan eljárás rendkívül komoly korlátokat szab az ismeretterjesztésnek, és a kötet magyar kiadásra történt kiválasztásával kapcsolatban is súlyos kérdéseket vet fel. Elvileg sokkal kisebb jelentőségű, de a könyv gyakorlati használatát szintén nehezítő hiány a kötet végi mutatók elmaradása (a jól áttekinthető kronológiai táblázat ezeket nem pótolja). Ugyanakkor a Szabó Előd lektor által összeállított és a fordítás végére illesztett magyar nyelvű irodalomjegyzék még töredékességében is értékes és kifejezetten üdvözlendő kezdeményezés. Nagy kár, hogy a hazai kiadás gazdáinak nem volt több erőforrásuk a feladatra, és az eredmény – amint arra egy rövid utalás korrektül figyelmeztet is – meglehetősen hiányos, szinte teljesen esetleges és helyenként filológiailag is pontatlan!

A kötet bevezetőben említett korszakos jelentőségét mindez azonban csak árnyalja, de semmiképpen nem kérdőjelezi meg. Nekünk, evangélikusoknak érdemes egy percre eltűnődnünk saját szerepünkön ebben az egyébként örömteli történetben, és rácsodálkoznunk arra, hogy a wittenbergi reformáció második emberéről egy lutheránus teológus által írt életrajz a Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadójánál jelent meg. A mozzanat azonban méltó a Jung által megrajzolt Melanchthon-portréhoz, és remélhetjük, hogy ökumenikus reformátorunk életműve a felekezeti határokon átívelve a hazai egyházi megújulás egészére termékenyítőleg hat.

Ittzés Gábor
Credo 2014/2. szám