A szerző giesseni egyetem – ma már nyugalmazott – egyháztörténet-professzora. Monográfiájának első kiadására 1990-ben, Bucer születésének 500 jubileuma kapcsán került sor. Az immár magyarul is olvasható kötet máig az egyetlen újabb, átfogó Bucer biográfiának számít. Igaz ez azzal együtt is, hogy az utóbbi években 2001-ben halálának 450. évfordulója és egyéb megemlékezések kapcsán rendezett konferenciák, kiállítások kapcsán is sokan foglalkoztak munkásságával. Megállapításainak elfogadottságát jelzi a mű 2004-ben megjelentetett angol fordítása és ennek kedvező visszhangja. A magyar fordítás aktuális voltát mutatja, hogy ez a 2008-as második, átdolgozott német nyelvű kiadását vette alapul.

Strassburg kiterjedt nyomdászata révén fontos szerepet játszott a reformáció tanainak terjesztésében. A nagyszámban napvilágot látó evangéliumi szellemű nyomtatványok az elzászi humanizmus központjának számító város polgársága körében is hatottak. Fontos hangsúlyoznunk, hogy az elzászi metropolisz reformációjára az Augsburgi Interim előtt a wittenbergitől és zürichitől egyaránt eltérő egyéni arculat volt jellemző. Elfogadta a Confessio Augustanát, de úrvacsoratanában és az egyházfegyelmében inkább már Kálvin genfi reformációjának képét előlegezte. A lutheri és a svájci reformáció között felvállalt közvetítő szerepe, földrajzi helyzete mellett reformátorainak közvetítő teológiai alapállásából is következett. Ez az irányzat három humanista szellemiségű lelkipásztor Wolfgang Fabricius Capito, Martin Bucer és Kaspar Hedio munkásságához köthető.

Az immár magyarul is publikált kötetben bemutatásra kerülő Martin Bucer (1491–1551) alacsony társadalmi helyzetből származott. Szülővárosának az elzászi Schlettstadt latin iskolájában kezdte tanulmányait. 15 évesen belépett a dominkánus rendbe, amivel lehetősége nyílt tanulmányai további folytatásához. Pappá szentelése után, 1515 körül rend heidelbergi rendházában kezdődött meg skolasztikus teológiai képzése, majd Mainzban folytatódott. Valószínűleg ezekben az években ismerte meg Erasmus műveit és került hatásuk alá. 1517-ben beiratkozott a heidelbergi egyetemre, hogy rendi elöljárói szándéka szerint teológiai tanárrá képezze magát. 1518 áprilisában az egyetemen tartott disputa során találkozott Lutherrel és tanaival, ami egész további életét meghatározó eseménnyé vált. A következő években reformátori szellem által megérintve folytatta tovább tanulmányait, amit a rendi inkvizítor a pápai nunciusnál tett feljelentése tört meg. 1520 novemberében nem csak a kolostort kellett kényszerből elhagynia, de egyetemi tanulmányait is kénytelen volt idő előtt befejezni. Előbb egy barátjához Speyerbe ment, majd 1521 elején Ebernburgban talált menedéket, Franz von Sickingenlovagnál, aki sok evangéliumi meggyőződése miatt üldözöttet fogadott be.

Miután Rómából megkapta az engedélyt a szerzetesrendből való kilépéshez, világi papként pfalzi II. Frigyes gróf udvari káplánja lett. Kíséretében részt vett a wormsi és a nürnbergi birodalmi gyűléseken. Feladva állását rövid ideig két gyülekezetben is lelkészkedett. A kötetben sok érdekes adalékot találhatunk a kor emberének életmódjával és Bucer magánéletével kapcsolatban is. Például, hogy 1522-ben megházasodott, első felesége Elisabeth Silbereisen nevű korábbi apáca lett. Bucer első házasságából legalább tíz gyermek született, akiknek nagyobb részét feleségével együtt az 1541-es pestisjárvány idején veszítette el. Haldokló felesége kívánságára vette el az ekkor szintén több gyermekkel özvegyen maradt Wibrandis Rosenblattot, akitől még két gyermeke született.

Az elzászi Weissenburgból a speyeri püspök üldöztetése miatt 1523 egyik májusi éjszakáján várandós feleségével együtt volt kénytelen elmenekülni, Strassburgban talált menedéket. A magisztrátus védelmébe vette az excommunikált Bucert a püspöki bíróság előtt, és a 1524-ben az egyik külvárosi gyülekezetében lelkésszé is választották. Bucer rövidesen a strassburgi reformáció lelkévé és meghatározó vezető személyiségévé vált. 1529 után a tekintélyes Tamás templom lelkészeként tevékenykedett, 1533 után pedig a város egyházi tanácsának elnöki feladatait is ellátta. A strassburgi egyházi élet 1533-as átszervezésekor munkatársaival sikerült megalkotniuk egy olyan egyházszervezeti struktúrát, mellyel képesek voltak a kibontakozóban lévő anabaptista mozgalomnak gátat vetniük.

Mint a felső-német reformáció vezető személyiségének, fontos szerepe volt Ulm, Memmingen és Biberach reformációjában, de az augsburgi egyházi rendtartás kialakításában is. Hessenben az ő irányításával bevezetett egyházfegyelmi gyakorlat által kívánták megakadályozni az anabaptista tanok terjedését. Capitohalála után ő lett a strassburgi egyház szuperintendense. 1542-ben Hermann von Wied érsek elképzelésének megfelelően Philipp Melanchthonnalegyüttműködve dolgozták ki az ún. kölni reformációt, melynek megvalósítása a politikai viszonyok átalakulása miatt már nem valósulhatott meg. Számos irodalmi alkotása maradt ránk, sajátos teológiai és egyházszervezeti nézeteinek foglalatát leginkább a Római levélhez írott kommentárja, és a „Von der waren Seelsorge” című értekezése mutatja be. Greshat kötete részletesen ismerteti írásainak tartalmát és ez által teológiájának fejlődését is jól érzékelteti.

Bucer Strassburg és a felső-német városok képviseletében részt vett és jelentős szerepet játszott korának fontosabb protestáns vallási disputáin. 1528 januárjában részt vett a berni dispután, az 1529-es marburgi colloquiumon. 1530-ban az augsburgi birodalmi gyűlésre a Confessio Augustana alternatívájaként Wolfgang Capitoval közösen kidolgoztak egy hitvallást, melyet az azt elfogadó és beterjesztő birodalmi városok miatt „Confessio Tetrapolitana” néven vonult be a teológiatörténeti irodalomba. Bucer az úrvacsoratannal kapcsolatos protestáns egység megvalósításában eredménytelen marburgi egyeztetés után, hogy 1530 szeptemberében a koburgi várban Lutherrel mégis egyességre jusson. Ezzel a további egyeztetésre kész alapállásával fontos szerepe volt abban, a felső-német városokat is a schmalkaldeni szövetségbe befogadták.

Zwingli halála után sem adta fel törekvését az úrvacsoratannal kapcsolatos egység megteremtésére. Politikai szövetségükből következően elsősorban a Luther követőivel kereste az egyesség lehetőségét. Egy Melanchthonnal 1534-ben Kasselben tartott egyeztetés eredményeként született formula, mely kerülte a valóságos és a szimbolikus jelenlét fogalmak használatát a közös alap megtalálásának a lehetőségével bíztatott. Ez vezetett el 1536 májusában a Bucer és Capito által is aláírt Wittenbergi Konkordiához, melyet Konstanz kivételével sorra a felső-német városok elfogadtak. A Bullinger által vezetett svájci reformátusok azonban nem voltak hajlandók csatlakozni az egyezséghez.

Bucer hasonló konok kitartással törekedett a római katolikus egyházzal is az egység helyreállításának a keresésére. Egy olyan zsinat összehívásán fáradozott, melyet a pápa követei nélkül tartanának meg. Kezdeményezése nem volt egyedülálló, katolikus teológusban és politikusban is megfogalmazódtak hasonló közeledési elképzelések. V. Károly a bizonytalan külpolitikai helyzetére tekintettel szintén hajlandónak mutatkozott ennek az egyeztetésnek a támogatására. Az egyeztetésre 1540 júniusában Hagenauban került sor, ugyanez év novemberében Wormsban folytatódott, s 1541 májusában Regensburgban zárult. Bucer mellett protestáns oldalon többek között Capito, Kálvin és Melanchthon is részt vett ezeken az alkalmakon. A következő évek eseményei azonban nem kedveztek elképzelésének és a megegyezés helyett a háború felé mutattak. 1546 júliusában a császár fegyveresen vonult a schmalkaldeni szövetség csapatai ellen, s a következő év elejére le is verte az ellenállókat. A kényszerű rekatolizáció időszaka vette kezdetét a birodalomban.

Ebben az időszakban Bucer az Augsburgi Interimnek ellenállni igyekvők táborának a vezére lett Strassburgban. Miután a politikai kényszernek engedve a városi tanács 1548 májusában mégis elfogadta az interimet, az ez ellen küzdők irányító személyiségeit Bucert és Paul Fagiustnyugállományba helyezték. Bucer ezt követően elfogadta Thomas Cranmer canterbury érsek meghívását. Élete hátralévő éveiben Cambridgeben volt „regius professor” és VI. Edvárd reformációs elképzeléseinek megvalósításához nyújtott segítséget. Tetemét a katolikus restauráció időszakában kiásták, nyilvánosan megégették és hamvait a Temzébe szórták. I. Erzsébet alatt rehabilitálták és tisztes síremléket állítottak neki.

Az utóbbi évek hazai kutatásai több esetben felhívták a figyelmet a strassburgi reformáció és vezető személyiségeinek hazai hatásaira. A mű magyar nyelvű kiadása kapcsán bízhatunk abban, hogy erre témára is nagyobb figyelem fog irányulni. Mindemellett a Kálvin években a számunkra nem lehet mellékes szempont, hogy az ő munkásságát is jelentősen meghatározta Bucerrel fenntartott kapcsolata és a Strassburgban szerzett tapasztalatai.

A most napvilágot látott, a hazai szakirodaloban a református reformáció történetének bemutatása szempontjából, hiánypótló kötet nem csak lelkipásztori vagy vallástanári pályára készülők esetében forgatható haszonnal, de általában a kora újkori művelődéstörténet iránt érdeklődő olvasók érdeklődésére is számíthat. A megjelenésében is igényes magyar kiadás értékét növeli, hogy számos korabeli illusztráció, Bucer művei, illetve a vele foglalkozó szakirodalom jegyzéke és névmutató is kiegészíti.

Dr. Baráth Béla Levente (Debrecen)
Igazság és Élet 2012/2. szám
(Elhangzott 2011. december 12-én a Kálvin Kiadó és a DRHE által rendezett könyvbemutatón a Debreceni Református Kollégium kistanács termében)