Marilynne Robinson Magyarországon a Gilead, majd a Lila nevű regényével vált népszerű íróvá az elmúlt években. Az amerikai, rangos díjak sorával kitüntetett szerző azonban nem most kezdte pályafutását.
A hetvenöt éves alkotó négy regénye mellett az 1980-as évektől kezdve folyamatosan jelentkezik egyéni hangvételű esszéivel, cikkeivel, elmélkedéseivel. A Kálvin Kiadó gondozásában nemrégiben megjelent, A Gondolkodás szabadsága – Kálvinista tűnődések című kötet ezek közül az írások közül válogat úgy, hogy könnyedén érthetővé válik, miként képes egy protestáns írónő teológiai esszékkel elnyerni az olvasók millióinak, köztük Barack Obamának az elismerését.
Robinson írásai teli vannak a felfedezés örömével, egyszerre navigál bennünket a különböző tudományos területek, társadalmi és gazdasági problémák, a történelem, a politika és a „furcsán vegyes emberi természet” tengerén. Iránytűje a keresztyén hit, vitorlájába nemcsak a hagyomány, hanem a mindennapi élet szelét is befogja. Finom és letisztult nyelvezettel szőtt szövegei – Pásztor Péter fordítónak köszönhetően magyarul is – éppúgy tanúskodnak érzékenységről, életigenlésről, mint szigorú gondolkodásról. Robinson szigora azonban nem könyörtelen és nem túlszabályozott. Épp ellenkezőleg, írásai a megkérdőjelezhetetlenséget kérdőjelezik meg. Számára a teremtett világ olyan ajándék, amely megköveteli, hogy tanulmányozzuk, észrevegyük, újra és újra átgondoljuk, értelmezzük bonyolultságát, összefüggéseit, jelentéseit, szépségeit. „Tanulatlanságunkban történelmünknek éppúgy, mint vallásos vagy »hagyományos« értékeknek legfeljebb a paródiáját fogalmazzuk meg. Ez azért fontos, mert a történelemből példát és megerősítést kellene nyernünk, de már nem tudunk fegyelmezetten és pontosan gondolkodni, még kevésbé megragadni a lényeget és az árnyalatokat, sem pedig tekintetbe venni az emberi változékonyságot” – fogalmaz, majd türelemmel és szeretettel mutatja meg, hogyan érdemes mindezt megtennünk. Az esszék nyomán másként és komplexebb módon elmélkedhetünk a puszta, egyúttal az ökológia, a liberalizmus, a demokrácia, a nyelv, a család, a puritanizmus, a bátorság fogalmáról, más szemmel olvashatjuk újra a jól ismert bibliai történeteket. Robinson kiszabadítja Kálvin Jánost abból a vaskalapos, merev szerepből, amelybe az utókor kényszerítette, és újra egy fiatal humanista gondolkodó áll előttünk, akinek az állam és az egyház szétválasztását, a liberális műveltségeszményt, a nők „viszonylagos” megbecsülését köszönhetjük. Mózes sem patriarchális törvényalkotóként jelenik meg a kötetben, hanem a szegények és az idegenek iránt felelősséget érző, emberséges vezető bontakozik ki a Robinson által összevetett, különböző korszakokban és földrészeken született szövegek kritikai összeolvasásából.
Az író szerint ugyanis a hit szilárdságát nem a tantételekhez való igazodás határozza meg. A nyitott vallásos gondolkodás egyáltalán nem paradoxon: az Istenbe vetett hit felszabadítja a gondolkodást, mivel a gondolkodás folyamatos okulás Isten dolgairól. Robinson most már magyarul is olvasható esszéi mind ebbe az irányba mutatnak, hiszen saját bevallása szerint is ezt a meggyőződését teszi próbára egész munkásságával. Kiszabadítja szellemünket a palackból, és arra biztat, hogy saját tapasztalataink mélységeit felfedezve éljünk a gondolkozás szabadságával.
Berényi Marianna
Megjelent a Reformátusok Lapja 2019. február 24-i számában.
Kevesebb
A valóság - Isten, az ember, a világ - szépségének, beláthatatlanságának, tiszteletre méltó voltának és szentségének prófétája. Népszerűsége jól mutatja, szíve mélyén mennyire vágyik minderre a mai ember.
Az Amerika-szerte ünnepelt, Pulitzer-díjas Marilynne Robinson regényeiről 2017-ben már írtunk A Szív hasábjain. Az írónő 1982-ben megjelent első regénye után a 2000-es években tért vissza az irodalmi életbe Gilead-trilógiájával, amely egy idős protestáns lelkész és családja életét dolgozza fel. Jól mutatja a mai kor igényét a keresztény spiritualitás színvonalas, egyben szeretetteljes ábrázolására, hogy ez a lassú folyású, meditatív, elmélyült próza bestsellerré válhatott az Egyesült Államokban.
A húsz év alatt, amíg a regényírást szüneteltette, Robinson, amellett, hogy az Iowai Egyetemen működő híres Writers’ Workshop tanára volt, más amerikai egyetemeken is rendszeresen tartott előadásokat, melyekből aztán esszékötetek születtek. Összesen hat ilyen könyve jelent meg, s a bennük található cikkek Robinson kedvelt témáit – teológia, kálvinizmus, puritanizmus, spiritualitás, irodalom, a reformáció, illetve Amerika történelme, a modern amerikai kultúra és társadalom – járják körül.
Tavaly a magyar Marilynne Robinson-rajongók végre kezükbe vehettek egy válogatást az írónő esszéinek legjavából. Írásai nem gyors átfutásra valók, viszont bőségesen megjutalmazzák a kitartó és elmélyült olvasót. Felekezeti hovatartozástól és világnézettől függetlenül szinte euforikus örömet szerezhet az alázatos, ugyanakkor ragyogó elméről tanúskodó, élvezetesen logikus, egyszersmind misztikus teológiai és filozófiai tépelődés, a fergetegesen okos, olykor harapós irónia, egyszersmind az ember misztériumának áhítatos, tiszteletteljes felmutatása, a heves és szarkasztikus társadalombírálat, együtt a hőn szeretett amerikai kultúra hagyományos értékeinek szenvedélyes képviseletével. (A recenzensre természetesen hat a szóban forgó mű stílusa: amint ez fenti mondatom szerkezetéből és hosszából talán kitetszik, bár minősége és összetettsége nyilván messze elmarad Marilynne cicerói kanyargású, többszörös gondolati csavarokkal haladó élvezetes mondataitól.)
Hol is kezdjem? Két tekintélyes méretű, szenvedélyes esszé szól a Robinson szívéhez közel álló Ószövetséggel kapcsolatos előítéletekről. A drákói szigorú mózesi törvények sztereotípiájával szemben az írónő nem győzi hangsúlyozni a bibliai, különösen az ószövetségi társadalmi etika legkiemelkedőbb és a korabeli ókori felfogáshoz képest egyedi jellegzetességét, tudniillik hogy a bibliai Isten az egyik legnagyobb bűnnek tartja a nélkülözők, a hátrányos helyzetűek felkarolásának elmulasztását. A mózesi törvények – amelyek konkrét intézkedésekkel védik a szegényeket, meglepően elnézők az adósokkal és a tolvajokkal szemben – nagyon is az isteni irgalom „intimitását” és gyakorlati érvényesülését képviselik. „Az bizonyos – szögezi le Robinson –, hogy ezt a törvényt ugyanaz a szellem vezérli, mint az Emberfiát, aki ezt mondja: »Éhes voltam, és ennem adtatok. Mezítelen voltam, és felruháztatok.«” (109). Majd lendületesen érvel amellett, hogy ezt a bibliai nagyvonalúságot a jellegzetesen szigorúnak tartott kálvinista és a puritán hagyomány – Kálvintól ihletve az alapító atyákon át a nagy XVIII. századi amerikai filozófus-teológus Jonathan Edwardsig és más puritánokig - honosította meg az amerikai társadalomban.
A „kálvinista szigort” némi iróniával megspékelve Robinson ezután a jelen amerikai társadalom kíméletlen szociáldarwinizmusa, a protestáns keresztények által buzgón támogatott neokonzervatív gazdaságpolitika ellen fordítja. Ugyanúgy, mint a kommunizmus esetében, a vakbuzgóságból egyenesen teológia lett: „...amerikai stílusú, lecsupaszított, radikálisan protestáns teológia, többnyire önjelölt papjai golftrikót viselnek, és nem lepődnénk meg, ha kéretlenül bekopognának otthonunkba. Tanításai meglehetősen egyszerűek: vannak szabad és természetes piacok, ahol minden elnyeri az optimális értékét; mindenki mindenkivel versenyzik; aki megérdemli, boldogul, aki nem, elbukik; akik sikerrel járnak, miközben mások kudarcot vallanak [...] végül a kormányok csak azért létesültek, hogy e remek elvek alkalmazásába beleokvetetlenkedjenek. Ez úgy eltörli a kultúrát és a hagyományt, és, tegyük hozzá, Jézust és Jeffersont is, hogy bármely bolsevik megirigyelné” (189).
A Biblia kitüntetett figyelme a nincstelenek, a vesztesek iránt valójában arra a még mélyebb alapigazságra vezethető vissza, hogy az Isten képére teremtett embernek már a krisztusi megváltást megelőzően is méltósága van és tiszteletre méltó. Robinson, aki kétségkívül Kálvin egyik leghíresebb apologétája a mai világban, mindent elkövet, hogy felülírja azt a – leginkább Max Webernek tulajdonítható – makacsul rögzült képet, mely szerint a kálvini teológia szigorú, embertelen, világidegen, s ráadásul a kapitalizmus kialakulásához is döntően hozzájárult. Marilynne ezzel szemben Kálvin humanizmusát hangsúlyozza, aki az embert (és a teremtett világot) szakramentumként, Isten dicsősége elsődleges tükreként ünnepli. Kálvin az embert „szájától és szemétől kezdve egészen a kisujja körméig” páratlan műalkotásnak nevezi. „A lélek eleven mozgása, a kiváló emberi képességek, a páratlan ajándékok aligha engedik, hogy Isten rejtve maradjon” (Institutio, 1.5.4, idézi Robinson, 18). „Ma nincsen ehhez fogható nyelvünk – teszi hozzá az írónő – az emberi tehetség és nagylelkűség ünneplésére.” És valóban igaz, hogy elveszett kultúránkból az ember szépségének, értékességének szemléléséből fakadó áhítat és mély tisztelet, amely Marilynne Robinson minden megnyilatkozását átjárja. „Nincsen semmi lenyűgözőbb az emberi arcnál”, „felér egy misztikus látomással”, mondja például a Gileadban újszülött kislánya szemébe nézve John Ames tiszteletes.
Talán már az eddigiekből is kirajzolódott, hogy Robinsont egyértelműen azon művészi ihletettségű „laikus” teológusok remek hagyományába illeszthetjük, amelybe a katolikus G. K. Chesterton vagy az anglikán C. S. Lewis is tartozik. Robinson a világnak mélyen elkötelezett gondolkodó: súlyos társadalmi, politikai, gazdasági, környezetvédelmi kérdések kerülnek elő írásaiban, azonban ezeket éppúgy, mint regényeit, szenvedélyes teológiai látomás fűti. „A teológia – írja „Credo” című esszéjében –, akárcsak az intellektuális eszmélkedés, szép, ha jól művelik, szépsége táplálta lelkemet, és alakította kezem minden munkáját” (299).
Robinsonnál a protestáns logika a művész misztikára és paradoxonra hajló érzékenységével párosul, ezért teológiai, vallásfilozófiai eszmefuttatásai izgalmasan revelatívak. Az eleve elrendelés és a szabad akarat nagy dilemmájáról talán sosem olvastam még ilyen frappáns felvetést: „Lehet, hogy az eleve elrendelés komor tan, és Istenből zsarnokot csinál, de akkor a szabad akarat tana kíméletlen, Istenből pedig másféle zsarnokot csinál. Mihelyt ez válik rájuk jellemzővé, többé egyik tan sem egyeztethető össze az Isten természete és kegyelme iránti tisztelettel, és emiatt hatályon kívül kellene helyezni mindkettőt. Szerintem annak lenne a legtöbb értelme, ha elismernénk, hogy mindkét tanítás téved, és az igazsághoz akkor kerülhetünk közelebb, ha megóvjuk mindkettő legjobb következményeit a legrosszabbaktól, és utána összeillesztjük őket, bár ez aligha sikerülne, hiszen ezen a valóságszinten egészen másként működik az idő, az okság, és talán az istenfogalom is más. Gondoljunk csak a hagyományos és a kvantumfizikára: a kettő összehangolhatatlan egymással, de attól, hogy ellenállnak az összeillesztésnek, még egyik sem veszít a hiteléből” (285-286).
Ugyanezen írásában természettudományos analógiával élve figyelmezteti a teológusokat, hogy „a tételes hit olyan, mint a nappali világosság: elhomályosítja az égbolt fényeit, a csillagokét és galaxisokét, amelyek látni engednék a mindenség burjánzását” (293). A folytatás ékesen szól arról, ki valójában Marilynne Robinson: a valóság – Isten, az ember, a világ – szépségének, beláthatatlanságának, tiszteletre méltó voltának és szentségének prófétája. Népszerűsége jól mutatja, szíve mélyén mennyire vágyik minderre a mai ember.
„Amit valóságnak mondunk, soha nem szűnő, változékony és elképzelhetetlen erejű morajlás. Csak a Föld furcsa, édeni nyugalma engedi ezt tudnunk. Ehhez hasonlóan a hit szerintem nem más, mint isteni haladék az emberi léptéket meghaladó, roppant igazsággal szemben, nyugalom, amelynek kegyelméből időnként megismerhetünk és meg is ismerünk annyit az igazságból, amennyihez lenyűgöző – mégis erősen korlátozott – képességeinkkel hozzáférhetünk. A tisztelet tehát megelőzi a hitet” (293-294).
Marilynne Robinson: A gondolkodás szabadsága. Kálvinista tűnődések, Kálvin Kiadó, Budapest, 2018 Válogatta, fordította és a jegyzeteket írta Pásztor Péter.
Tóth Sára
A SZÍV jezsuita magazin, 2019. március, 69–70.
Kevesebb
