Mason, Steve

Josephus és az Újszövetség

Josephus Flavius írásai nélkülözhetetlenek a Kr. u. első század történeti vizsgálatához és megértéséhez, legyen szó akár az ókori judaizmusról, akár az Újszövetség magyarázatáról vagy a keresztyénség történetéről, akár a Római Birodalom keleti provinciáinak történelmi kérdéseiről.
A téma avatott szakértője, Steve Mason alapvető művében bevezetést nyújt a mai olvasónak Josephus személyéhez és írásaihoz, majd elemzi azok lehetséges kapcsolódásait Lukács evangéliumához és Az apostolok cselekedeteihez, elsősorban azzal a céllal, hogy az Újszövetség olvasói számára támpontokat és iránymutatást adjon Josephus műveinek helyes olvasásához és értelmezéséhez.

Steve Mason kanadai történész, vallástörténész, a Groningeni Egyetem emeritus professzora. Fő kutatási területe az ókori vallás- és kultúrtörténet, a Földközi-tenger keleti térségének története a hellenisztikus-római korban, ezen belül Júdea, illetve Josephus Flavius.

A kötet a Kálvin Kiadó és a Selye János Egyetem Református Teológiai Karának közös kiadása.

4 800 Ft
4 080 Ft
ISBN: 9789635585434
Fordító:
Szabadi István
Formátum:
B/5
Méret:
150×230 mm
Kötés:
kartonált
Oldalszám:
356
Kiadás éve:
2023

Kattintson egy oldalra a nagyobb méretben való megtekintéshez.
Húzza a képet balra vagy jobbra a lapozáshoz.

imageimageimageimageimageimageimageimageimageimageimageimageimageimageimageimageimageimageimage

A múlt titkainak helyes értelmezése


A múlt titkainak helyes értelmezése

Sok közkeletű tévedés városi legendaként öröklődik generációról generációra. A reformátusok körében ilyen például, hogy Kálvin János magyar származású, sőt egyesek azt is tudni vélik, hogy egyenesen debreceni. Ugyancsak keresztyén közvélekedés, hogy Josephus Flavius Jézus életéről is hosszan ír A zsidók története című művében. Ki kell ábrándítsam a kedves olvasót: Josephus 20 kötetes művében mindösszesen egy bekezdésben szól Krisztusról, ráadásul a következő évszázadok betoldásainak köszönhetően az sem tekinthető tejesen hitelesnek. Persze beleszámíthatjuk még a Keresztelő Jánosról írtakat, és egy rövid említést Jakabról, Jézus testvéréről is, de mindezeket összeadva sem mondható, hogy az I. évszázadban élt zsidó történetírót különösebben foglalkoztatta volna a kereszténység kialakulása.

Miért lehet érdekes a ma (keresztyén) olvasójának Josephus Flavius életműve? A Kálvin Kiadónál nemrég megjelent Steve Mason, kanadai vallástörténész Josephus és az Újszövetség című könyve már a címében is kitágítja a gondolkodási kereteket: Josephus életművének vizsgálata során az Újszövetség korába kalauzol minket, abba a korba, amelyben Jézus és tanítványai a Szentföldet járták, farizeusokkal és szadduceusokkal találkoztak, betértek a jeruzsálemi templomba, sőt még maga Pilátus, Heródes és a főpapok is felbukkannak rövid időre.

Josephus igyekezett hiteles képet alkotni a korabeli Palesztináról. Ez olyan jól sikerült, hogy évszázadokkal később, a keresztes hadjáratokba induló lovagok útikönyvként vitték magukkal leírásait. Az, hogy a zsidó történetíró művei ilyen népszerűek lettek, ugyancsak a kereszténység terjedésének köszönhető. Az ókeresztyén írók (különösen Órigenész és Euszebiosz) előszeretettel használták fel Josephus műveit, így hamarosan kiemelt helyet kapott a nyugati keresztyén gondolkodásban. A népszerűség másik oka az lehetett, hogy a korai századok keresztyén közösségei számára az Ószövetség kora és az egyház születése közötti időszakról nagyon kevés írásos forrás maradt fenn, Josephus művei segítettek áthidalni az időbeli távolságot.

Steve Mason könyvének egyik erénye, hogy a legfrissebb kutatásokat felhasználva mutatja be Josephus életét és történetírói munkásságát, segítve a ma olvasóját abban, hogy jól olvassa ezeket a szövegeket. A szerzőnek nincsenek kétségei afelől, hogy a kíváncsi olvasó az 5. fejezetnél kezdi majd a könyvét, hiszen mégiscsak az a legizgalmasabb, mit is ír Josephus Jézusról. Azt javaslom azonban, hogy miután szembesülünk a kiábrándító valósággal (Josephus vajmi keveset foglalkozik Jézussal), térjünk vissza az első fejezetekhez és ismerkedjünk meg ezzel a páratlan történetírói életúttal és életművel, melynek segítségével bepillanthatunk az újszövetség korának világába.

Pompor Zoltán recenziója 2024.02.28-án jelent meg a Könyvhét Online magazinban.

Kálvin Kiadó – Selye János Egyetem RTK, Budapest-Komárom, 356 oldal, 4800 Ft

Kevesebb


Josephus Flavius bizonyságtétele


Josephus Flavius bizonyságtétele
Karasszon István könyvszemléje a Confessio 2023/4 lapszámban jelent meg.
 
Miért éppen Josephus Flavius? Számunkra éppenséggel nem kanonikus iratokat írt, keresztyénné soha nem lett, sőt még csak nem is szimpatizált. A zsidóság sem igazán mondja magáénak, hiszen sokan a zsidóság árulójának tartották és tartják őt. Mégis vitathatatlan értéke van annak, hogy valaki, aki személyesen, katonaként vett részt a nagy zsidó háborúban (Kr. u. 68–72), melynek során a zsidó államiság megszűnt – s maga írja meg ezt a történelmet. Sőt nem csak ezt, hanem a zsidóság történetét, és még egyebeket is, mint szakavatott hellenista történész, s mint a zsidóság tanításaiban járatos szerző. A szemtanú akkor is szemtanú, ha nem mindenben ért valaki egyet vele!

Bővebben



A jelen könyv szerzője: Steve Mason, napjaink Josephus-kutatóinak vezető személyisége, a torontói, aberdeeni, majd groningeni egyetem ny. tanára, Josephus műveinek kiadója és fordítója. Ő maga ugyan nem teológus, de tanára, E. P. Sanders révén az újszövetségi kutatásban is otthonosan mozog – teljesen érthető, ha a Hendrickson kiadó arra kérte, hogy ezúttal olyan könyvet írjon, ami a bibliai tudományok és az ókortudományok együttesét tárgyalja. A könyv nagy sikerét mutatja, hogy németül, olaszul, koreaiul – és ezúttal magyarul is megjelent, több kiadásban is. Amit az olvasó ezúttal a kezében tart, koncepcióját tekintve már 30 évvel ezelőtt megszületett, adataiban pedig teljesen napra kész, hiszen Steve Mason nem csak összefoglalja, hanem vezeti is a kutatást.

Miért éppen Josephus? A kérdést föl se teszi az, aki az első nagy fejezetet elolvassa: „Felhasznált vagy kihasznált irodalom?” Titus Josephus Flavius (kb. 37–100) műveit azért írta meg, hogy egy legyőzött nép hatalmas története és becses kultúrája vonatkozásában fölkeltse a figyelmet. Érdeklődést állt szándékában kiváltani, ugyanakkor azonban érdekeltség volt az, aminek révén hosszú távon hagyományozták művét: főként keresztyének tálalták úgy az általa megírt történetet, hogy Isten ezen a módon büntette meg Izraelt, amiért a Messiást keresztre feszítették.

A bűnbánat gondolata ugyan nem áll távol se Josephustól, de a zsidó olvasóktól sem: ők azonban inkább a Törvény elhanyagolását, az atyák tanításától való elhanyatlást említik. Világos, hogy jelentős a hangsúlyeltolódás – a modern kutatásnak éppen az a célja, hogy bár örülünk annak, ha ezeket az iratokat egyáltalán tovább hagyományozták, az interpretációban azért igyekeznünk kell Josephus tényleges mondanivalójának meglátására és korrekt kiértékelésére. Óriási a feladat!

Hogy mennyire nagy, azt rögtön mutatja a következő fejezet: a szerző Josephus életének bemutatása. Ugyan abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Josephus megírta saját élettörténetét („Vita”), s bizonnyal jó adatok vannak benne. Steve Mason azonban pontosan rámutat azokra a mozzanatokra, amelyek a hellénista életrajzok kliséi – és akkor kiderül, hogy éppen azokról a számunkra döntő fontosságú kérdésekről van szó, amelyek alapján mi meg tudnánk ítélni Josephus személyét. Azzal is számolnunk kell, hogy nem csak az utókor volt érdekelt a történetírás felhasználásában: Josephus maga is bizonnyal sok dolgot úgy ír le, hogy személyét elfogadhatónak tartsa az olvasó. Hogy így mondjuk: a bemutatás „reálpesszimista”:Mason szerint soha nem fogjuk megtudni, hogy milyen volt a kapcsolata Josephusnak más katonai vezetőkkel a zsidó háború során, nem tudjuk meg azt sem, hogy hogyan maradt életben az általa vezetett Jotapata eleste után, de az is elkendőzve marad előttünk, hogy hogyan maradt életben, ill. hogyan került Vespasianus közelébe, akinek (saját elmondása szerint) megjövendölte, hogy majd császár lesz belőle. Ő maga ugyan prófétának tartja magát – de még az is elképzelhető, hogy csupán a történeti események logikus következtetését vonta le. Az pedig, hogy élete második felében a Flavius-császárok jóvoltából békében és jólétben élt Rómában, bármennyire is lényeges a művek megírása szempontjából, már kevéssé áll a történelem kutatójának érdeklődésében.

A mű derekas részét természetesen Josephus munkáinak a bemutatása teszi ki. Mintegy 90 lapon a modern kutatást foglalja össze itt a szerző, aminek visszaadása aligha lehetséges egy rövid könyvismertetés történetében! Csupán két rövid megjegyzést fűzzünk a bemutatáshoz: jóllehet Mason történész, az ókori történelem kutatója, mégis több írásában bizonyította, hogy a történetfilozófiában mennyire jártas. Josephus történészi érdemeinek kidomborítása ezért nagyon erős része a könyvnek, különösen az, amikor bemutatásra kerül, hogy a hellénista történetírás és a zsidó hagyományok mennyire jutnak érvényre az egyes passzusokban. Mi például nyilván szkeptikusok vagyunk, amikor egy-egy alkalommal hosszú ideig beszélteti szereplőjét Josephus: nem hisszük el, hogy egyáltalán ilyen beszéd elhangzott, vagy ha mégis, akkor nemigen lehetett lejegyezni a mondottakat…


Viszont arra teljesen alkalmas ez a hellénista eszköz, hogy jellemezze a szereplőt! – A másik fontos momentum: a Zsidó háborúban és a Zsidók történetében néha átfedések is vannak; külön érdekesség, amikor a szerző ugyanazt kétféleképpen mondja el! Ez ismét Josephus történetírói kvalitásainak a kiértékeléséhez kell vezessen: a célkitűzés annyira más a Zsidó háborúban, mint Izrael történetének ábrázolásában, hogy nem kell megbotránkoznunk ezen. Viszont ki kell értékelnünk: mit és mennyire tudott „megváltoztatni” Josephus – adott esetben más helyen is, ahol egyébként nincs dublett! És nyilván az is roppant érdekes, hogy az Izrael történetében fölhasznált bibliai (kanonikus, de sokszor a kánonon kívüli) iratok anyagként történő kezelése hogyan történik Josephusnál. Számtalan érdekes kérdés, s nyilván nem csak Josephus, hanem minden korabeli szerző esetében így kell eljárni!

Ami az Újszövetség és Josephus írásait illeti, elengedhetetlenül fontos írásokról van szó: egy kortárs, aki Jézussal ugyan nem találkozhatott, hiszen Jézus halála és feltámadása után született, s nem valószínű, hogy az újszövetségi szerzők közül is valakit ismert volna. Viszont írásaiban rendre dokumentálja azokat a tradíciókat, amelyekből a mi Újszövetségünk is áll, ráadásul abszolút kívülállóként. Név szerint nem sokakat ismer Josephus az újszövetségi szereplők közül, annál érdekesebb, hogy Keresztelő Jánosról beszámol – s megerősíti, amit az Újszövetségből is olvasunk; csakhogy nem úgy, ahogy azt megszoktuk, hiszen mi Jézus Krisztus előfutárának tekintjük őt, míg Josephus saját érdemeiért említi. Jézus említése, az ún. Testimonium Flavianum régóta vitatott kérdés; nyilván itt is magyarázati problémát jelent, hogy a későbbi keresztyén hagyományozók (hogy Mason már idézett kifejezésével éljünk) „felhasználták és kihasználták” ezt a megjegyzést is, ami nyilván az I. század végének tradícióját, s nem a keresztyén üzenetet tolmácsolja. Hasonló az eset az Úr testvére Jakab kivégzése esetén: látható, hogy nem is annyira a személy érdekli Josephust, mint inkább a korabeli helyzet jellemzésére talál jó példát, amivel illusztrálja a történelmet. Gondolatébresztő az összehasonlítás.

A bibliaolvasót nyilván Josephus történeti művének Lukács történeti művével (Lk és ApCsel) való egybevetése érdekli leginkább. Itt is meglepő, hogy sok ismert tényt mennyire másként látunk, ha a hellenista történetírás hátterén értelmezzük az ábrázolást. Köszönet illesse a Kálvin Kiadót, valamint a Selye János Egyetem Josephus Kutató Intézetét a példás együttműködésért, aminek eredménye egy szép könyv, élvezhető fordításban, megfelelő mutatókkal ellátva. Reméljük, sok hasonló dolgot olvasunk majd az Intézet és e kiváló szerző, Steve Mason együttműködésének gyümölcseként.

Steve Mason
Josephus és az Újszövetség

Budapest / Komárom
Kálvin Kiadó / SJE RTK
2023, 351 lap

Kevesebb


Egy jó „krimi” a Biblia jobb megértéséhez


Megjelent Steve Mason Josephus és az Újszövetség című könyve, amelyben a kanadai tudós az Újszövetség korát ismerteti meg az ismert történetíró, Josephus Flavius által. A könyv bemutatóját április 10-én Révkomáromban tartják, ahol a szerző maga is jelen lesz. A könyv kapcsán Kókai-Nagy Viktor teológussal, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem és a Selye János Egyetem docensével beszélgettünk, aki kezdeményezője volt a könyv fordításának.

Bővebben



Miért ilyen jelentős Josephus személye? Mit érdemes róla tudni?

Josephus Flavius nevével az említés szintjén mindannyian találkoztunk történelemórán, amikor két mondatba sűrítve megemlékeztünk a zsidó háborúról, aminek elvesztése után, Kr. u. 70-ben a jeruzsálemi templomot a rómaiak lerombolták, és ezzel megsemmisítették a zsidó vallás központi szentélyét. Nagyjából ennyi az az információmennyiség, amit egy érettségizett magyar ember tudhat róla. Pedig ennél sokkal egyedülállóbb történetíróról van szó. Már eleve a kor, amiben élt, rendkívül izgalmas, hiszen az első század az európai történelem egyik legfontosabb időszaka, ekkor éltek a legismertebb római császárok, a Julius-ház uralkodói, majd váltja le őket a következő dinasztia, a Flaviusok, akik három császárt adtak Rómának. A pax Romana korszaka ez, amibe szinte belehasít a zsidók felkelése a hatalom ellen. Szóval ebben a hihetetlenül izgalmas korban élt a zsidó Josephus, aki szabadságharcosként részt vesz a zsidó háborúban, majd fogságba kerülése után egy jóslatnak köszönhetően a császár barátjaként Rómában telepedik le, és ott írja meg műveit. Ugyancsak kivételessé teszi életművét, hogy eltérően az ókori szerzők többségétől, a teljes életmű elérhető, ráadásul mindez magyarul is olvasható. Írásai értékes források megérteni az első század második felének eseményeit, a zsidóság önértelmezését ebben a korban, ahogyan Ószövetség-értelmezését is, hiszen második terjedelmes könyve feldolgozza annak teljes anyagát, továbbhúzva a történeti szálat egészen Nagy Heródesig, tehát olyan zsidó és pogány forrásokat is felhasználva, amelyekhez nekünk már nincs hozzáférésünk.

Miért fontos ő az Újszövetség-kutatásban?

Ahogyan említettem, Josephus szemtanúja az első század második fele eseményeinek, így kortársa az evangélium szerzőinek. Noha a keresztyénséggel mint vallással nem foglalkozik, nem is említi Krisztus követőit, ugyanakkor azokkal a személyekkel, akikről az Újszövetségben olvasunk, nála is találkozunk. Sokkal részletesebben számol be például Júdea római helytartóiról, mint az Újszövetség könyvei, ugyanakkor a nekünk kedves főszereplőkről alig. Jézus és Keresztelő János megjelennek ugyan, de csak röviden emlékezik meg róluk. Viszont olyan mennyiségű háttér-információval szolgál a korabeli társadalomról, annak szociológiájáról, mozgalmairól, a gazdasági környezetről, olyan földrajzi adatokat ad meg, amelyek feldolgozása mind a mai napig zajlik.


Kinek szól ez a könyv, és mit adhat egy egyszerű olvasónak, aki csupán a Bibliát akarja jobban megérteni?

Steve Mason könyve egy olvasmányos, izgalmas bevezetés Josephus műveibe, azok hatástörténetébe és nem utolsó sorban személye és munkássága jelentőségébe az Újszövetség-kutatás szempontjából. A könyv első felében bevezetést kapunk Josephus négy művébe, amihez hasonló összefoglalás eddig nem jelent meg magyarul. Ezt egy kiváló kortörténeti áttekintés követi: „Ki kicsoda az Újszövetség korában?” Majd miután már képet alkottunk a szerző műveiről és a történelmi háttérről, érkezünk meg a korai keresztyénség személyeihez és ezek megjelenéséhez Josephusnál. A könyv végén Mason egy külön fejezetet szentel Lukács kettős művének, amin nem is csodálkozhatunk, hiszen úgy az evangélium, mint Az apostolok cselekedetei sajátos vonása, hogy szerzőjük történészként dolgozza fel forrásait, vagy legalábbis a korabeli történeti művek mintáját követve. Összességében a könyv tehát olyan háttérismereteket ad az Újszövetség olvasásához, ami egyfelől életre kelti a sok esetben száraz történeti leírásként kezelt szakaszokat, másrészt értékes kortörténeti hátteret ad a szövegekhez, miközben elkerüli azt a csapdát, hogy csak a szakemberek számára legyen érthető. Steve Mason könyve egy jó krimihez hasonlít, ahol a történelem eseményeinek rekonstruálása, az abban szereplő személyek megismerése és megértése közös nyomozás eredménye lesz. Mindenkinek izgalmas olvasmány, akit az Újszövetség háttere is érdekel.

Csak az Újszövetség szempontjából izgalmasak Josephus művei?

Noha Mason ebben a könyvében csak az Újszövetség korát vizsgálja, más írásaiban ennél sokkal nagyobb korszakkal foglalkozik. Kijelenthetjük, hogy Steve Mason korunk egyik legjobb és legismertebb Josephus-kutatója. A kanadai vallástörténész a farizeusokról írt könyvével vált ismertté, amiben teljesen átírta a korábbi elképzeléseket nemcsak Josephus és a farizeusok kapcsolatáról, hanem a farizeusok közösségéről is. És ezzel máris jóval az Újszövetség kora előtt járunk, hiszen a farizeusi mozgalom kezdetei a Makkabeusok korára datálhatók. De ha valaki a Krisztus előtti első század legmeghatározóbb zsidó uralkodója, Nagy Heródes személyével akar foglalkozni, akkor is Josephus lesz a legfontosabb forrása. Josephus második átfogó műve, A zsidók története pedig az Ószövetség kutatásához is elengedhetetlenül fontos. Nemcsak azért, mert a zsidóság történetét nem fejezi be ott, ahol az Ószövetség, hanem azért is, mert az Ószövetség teljes anyagát feldolgozza ebben a művében, így könyve tekinthető az ószövetségi hatástörténet részének, de úgy is szemlélhetjük, mint egy zsidó ember szövegértelmezését, amivel pogány olvasóinak kívánja érthetővé tenni népe történetét, sajátos vonásait, monoteista vallását, az ehhez kapcsolódó szokásokat és előírásokat, mindez pedig a mai olvasót is hozzásegítheti az Ószövetség jobb megértéséhez.


Melyik lenne az a fejezet, amit ön kiemelne?

Számomra a legizgalmasabb része az a fejezet, amiben Lukács műveit veti össze a szerző Josephus munkamódszerével. Egészen új megvilágításba kerülnek így a jól ismert, sok esetben talán túlságosan is egysíkúan értelmezett szövegek. Elolvasva ezt a fejezetet, az ember óhatatlanul megint a kezébe fogja venni Az apostolok cselekedetét, és megpróbálja egészen más szemlélettel olvasni azt. De valójában az egész könyvet roppant módon élveztem, nagyon tetszett a közérthető, finoman provokáló stílusa, ami tökéletesen tükrözi Steve Mason személyiségét. Erről pedig bárki személyesen is meggyőződhet április 10-én 19 órától, ha eljön Révkomáromba, a CJTA könyvtárába, ahol a szerző jelenlétében lesz a könyv hivatalos bemutatója, amit a Kálvin Kiadó és a Selye János Egyetem Josephus Kutatóintézete közösen szervez. Ezt követően pedig két napig Josephus lesz a főszereplője annak nemzetközi konferenciának is, amit szintén Révkomáromban rendeznek meg, és amin Steve Mason is előadást tart.

 

Horváth Bálint cikke a reformatus.hu oldalon jelent meg 2024. április 06-án.

 

Kevesebb


Pecsuk Ottó könyvismertetése a könyv komáromi bemutatóján


Nagy örömmel tölt el, hogy ez a kiváló kötet megjelenhetett magyar nyelven is, és hogy ebben a folyamatban én is részt vehettem a könyv szakmai lektoraként. Meggyőződésem, hogy Steve Mason könyve nagy segítséget jelent elsősorban azoknak, akik a keresztyén hit vagy a Biblia felől érkezve érdeklődnek Josephus Flavius munkássága iránt, és egy alapos bevezetést keresnek a témához. Magyarországon a Josephus-szal kapcsolatos tudományos munka éppen csak elkezdődött, és ebben nagy szerepe van a könyv magyar megjelentetését szorgalmazó és elősegítő Kókai-Nagy Viktornak és a Selye János Egyetemen működő Josephus Flavius kutatóközpontnak.

A könyv szerkezete egyszerű és áttekinthető: az első fejezetben a Josephus Flavius műveivel és hatásával kapcsolatos félreértéseket, illetve visszaéléseket, szándékos torzításokat igyekszik korrigálni. A második fejezetben Josephus életét, a harmadikban műveit, a negyedikben a vele egykorú újszövetségi személyeket, az ötödikben Josephust mint az újszövetségi kortörténet egyik forrását, a hatodikban pedig Josephus műveinek a Lukács-ApCsel iratcsoporttal való kapcsolatát mutatja be. A könyv nagy érdeme szakmai szempontból, hogy részletes szakirodalmi segítséget tud adni minden fejezethez. Steven Mason empátiával közelít mind a tárgya, az első századi zsidó Josephus Flavius, mind pedig mai olvasói felé, akik nagyobb többségében valószínűleg a Biblia és Jézus Krisztus iránt érdeklődő keresztyének.

Bár igaz, hogy az Újszövetség kortörténetének megírásában Josephus Flavius a legfontosabb független történeti forrásunk, azt a könyv szerzője is elismeri (amit sok újszövetséges kutató érzékel Josephus írásaiban), hogy az első századi krónikás bizony néha hadilábon áll mind a „függetlenséggel”, mind pedig a „történetiséggel”.

Az első fejezet címe: felhasznált vagy kihasznált irodalom. Valóban, Josephus műveivel az elmúlt évszázadokban sokszor jól-, de talán még többször visszaéltek. Mason talán ebben a fejezetben a legszemélyesebb és szubjektívebb, de ezt a téma is indokolja: Hogy mit kifogásolok vagy tekintek visszaélésnek egy téma tudományos igényű feldolgozásában, az rólam is sokat elmond.

A második és harmadik fejezet Josephus személyét és irodalmi munkásságát ismerteti. Megismerjük konfliktusait, belső és külső ellentmondásait és azokat az értelmezési lehetőségeket, amelyeket a művei mind a mai napig felkínálnak.

A negyedik fejezetből megismerhetjük a heródesi dinasztia tagjait, a Júdeában állomásozó rómaiak vezetőit, és a korabeli zsidó vallási élet fontos irányzatait, a farizeusokat, a szadduceusokat, némileg az esszénusokat is, valamint a főpapi körökhöz tartozókat. Josephus nagyon sok ponton hasznos információkkal bővíti, árnyalja azt a képet, amelyet ezekről a személyekről és csoportokról az Újszövetségből már eddig is ismertünk.  

Az ötödik fejezetben a szerző megpróbálja rekonstruálni a keresztyénség első évtizedeit Josephus művei alapján. Itt olvashatunk a sokat vitatott, Jézusról szóló Testimonium Flavianumról. Mason álláspontja kiegyensúlyozott a kérdésben: szerinte nem valószínűtlen, hogy Josephus említést tett a názáreti Jézusról munkájában, de a testimonium a mai formájában már határozottan a keresztyén interpoláció jeleit mutatja. Josephus írt Keresztelő Jánosról is, és ez a beszámoló egészen más értékű, mint a Jézusról szóló. Ugyan sajátos, és hangsúlyaiban eltér az akár Lukácsnál, akár Máténál megismert Keresztelő János-képtől, de fontos pontokon nem ellentmond azoknak, hanem inkább kiegészíti, ugyanakkor az így festett kép sajátosan belesimul Josephus történetmagyarázatába, és – akárcsak az evangélisták beszámolói – a maga szempontjából és nem másokkal összefüggésben konzekvens és kerek egész.

A hatodik fejezetben Josephusnak a lukácsi szerzőségű újszövetségi iratokkal való kapcsolatát bontja ki a szerző. Itt nagyon fontos és szoros kapcsolatok mutatkoznak, és a szerző valószínűsíti, hogy a szentíró ismerhette Josephus műveinek legalább egy részét.

Steve Mason folyamatosan úgy rendezi el az anyagát, hogy az olvasóban a „felismerés, ráismerés” élményét keltse, és ez nagyon értékes irodalmi vonása a könyvnek. Talán ezért nevezte Kókai-Nagy Viktor egy minapi interjújában izgalmas kriminek a könyvet. Mason kerüli a száraz tudományosságot, és igyekszik bevonni az olvasót abba az elkötelezettségbe és érdeklődési körbe, amelyben ez a könyv is megszületett. Mason felrója az előző századok tudósainak, hogy Josephust kifelejtették a képből, amikor pedig nagy haszonnal forgathatták volna az újszövetségi kortörténet megírásánál.

 A szerző által említett lehetséges okok, Josephus nagy terjedelme és fárasztó stílusa, valamint az elavult fordítások azonban csak részben jogosak. Talán az is közrejátszhatott Josephus „láthatatlanságában”, hogy az Újszövetség-tudomány megszületése idején még igazán nem fedezték fel Josephust, hiszen ő sem zsidó/rabbinikus forrásnak, sem igazi görög-római klasszikus forrásnak nem nevezhető, és természetesen a keresztyén forrás megjelölést is bizonyára elutasítaná, ha megkérdeznék. Így hosszú ideig tűnhetett feleslegesnek Josephus kutatása a szakemberek közösségében. Ez ma már egészen másként van, szinte egy Josephus-reneszánsz szemtanúi lehetünk, és ebben Steven Mason kezünkben tartott könyvének és egész munkásságának oroszlánrésze van.

 

Pecsuk Ottó

A könyvismertetés 2024. április 10-én élő szóban hangzott el a Josephus és az Újszövetség c. könyv bemutatóján.

 

Kevesebb


Az újraértelmezett Josephus


A Selye János Egyetem Református Teológiai Karán 2020 óta működő Josephus Kutatóintézet munkája nyomán a harmadik kötet látott napvilágot az ókori szerző munkásságáról. Az I. századi történetíró életműve iránti érdeklődés felélénkült az elmúlt évtizedekben. A Kálvin Kiadóval való együttműködés eredményeként jelent meg a kanadai vallástörténész, Steve Mason kötete, amelyből megtudhatjuk, hogyan is értelmezzük ezeket a kordokumentumokat. A Josephus és az Újszövetség című monográfia arra mutat rá, hogyan olvassunk a sorok között, ha A zsidó háború vagy A zsidók története kerül a kezünkbe.

A Hasmoneus-dinasztiából származó író Joszéf ben Mattitjáhú néven született Kr. u. 37-ben Jeruzsálemben, papi családban. Önéletírása szerint tizenhat évesen a legnagyobb zsidó iskolákban – a farizeusoknál, a szadduceusoknál és az esszénusoknál – folytatott felsőfokú filozófiai tanulmányokat. Kanyargós pályafutása során számos különböző szerepkört betöltött: volt diplomata, Galilea közigazgatásának vezetője, hadvezér, három római császár kegyeltje, népének történetírója. Tekintették a béke barátjának és hazaárulónak egyaránt. Hogy mindez miképpen történt, annak segít utánajárni monográfiájában a Groningeni Egyetem professzora.

A háromszáz könyvből álló Josephus-életmű magán viseli a hellenista történetírás jellegzetességeit. Éppen ezek az alkotói fogások azok, amelyek olykor elrejtik a mai olvasó elől a tényeket, s csak ezek felismerése révén kerülhetünk közelebb a valós történésekhez. Az evangéliumokkal csaknem egy időben készült munkáit feltehetően római ismerőseinek szánta, ezért is bátorkodott még az ószövetségi történeteket is kiszínezni. Mondandójának középpontjában a zsidóság ősi eredete és Istentől származó törvényeinek nagyszerűsége áll. A kor kívánalmainak megfelelően filozófiai köntösben mutatta be a három uralkodó zsidó vallási irányzatot. Jeruzsálem tragikus történetének hátterébe a haragvó, a törvényszegést megbüntető Istent állítja, aki kész volt tisztátalanná tett templomát leromboltatni, szeretett népét leigáztatni. A hangsúly minden esetben Isten akaratán van. Igyekszik népe tekintélyét helyre- állítani, igazolni nemzete világpolgári erényeit, a római néppel szövetséges Izráel belső nagyságát.

Josephusnak sikerült előnyt kovácsolnia hadvezetői kudarcából Vespasianus megnyerésével. A római tisztnek mondott, a császári trónról szóló prófécia révén az akkori világ fővárosába került, s ott megkezdhette írói munkásságát. Honfitársai többsége sosem bocsátotta meg, hogy nem veszett el a többi hősi halottal együtt, s valószínűleg műveit sem olvasták. Így arról sem lehetett tudomásuk, milyen mesteri módon rejtette iróniáját a Jeruzsálemet leromboló Ti- tus dicséretébe, hogyan hárítja a város vesztének felelősségét a belső konfliktusok szítóira. A saját tettei mögött álló isteni szándékot mutatja fel, miközben nem fukarkodik önnön nagyszerűségének hangsúlyozásával sem.


A monográfia második felében annak a kutatásnak eredményeit találjuk, amely az Újszövetség szemszögéből vizsgálja az ókori szerző írásait. Több térkép és táblázat segít eligazodni Júdea tartományi felosztásában, Heródes családfájában, a főpapok névsorában és működési idejében. Az evangéliumok alakjai között Josephus érzékelhető rokonszenvvel említi Keresztelő Jánost, a Jézusról írottak azonban már kevésbé egyértelműek. A gyaníthatóan középkori másolók kiegészítéseit tartalmazó hitvallással összefüggésben Mason józan mérték- tartásra int. Lukács evangéliuma és Az apostolok cselekedetei keresztyénségről alkotott képe több ponton találkozik az ókori történész filozófiai megközelítésű judaizmusával. Az összevetés új megvilágításba helyezi a Szentírás egyes fejezeteit.

A szerző azon célja, hogy hús-vér emberként ábrázolja Josephust, s lefejtse szövegéről az idő burkát, sikerrel járt. Eközben olvasóinak érdekfeszítő könyvet nyújt, és az új értelmezés lehetőségét kínálja.

 

Marjai Éva cikke a Reformátusok Lapja 2024. május 26-i (21.) számában jelent meg.

Kevesebb


Grüll Tibor recenziója


A kanadai születésű Steve N. Mason vitathatatlanul a Flavius Josephus-kutatás egyik vezéralakja a 21. században. Tudományos felvértezettsége szinte erre a munkára predesztinálta: előbb klasszika-filológiát, ókortörténetet és vallástudományt tanított a torontói York Egyetemen, majd az Egyesült Államokban, a Pennsylvania Állami Egyetemen. 2011-ben Európába tette át székhelyét, ahol előbb Aberdeenben, majd Groningenben oktatott Újszövetséget és keresztény exegézist. Az utóbbi helyről ment nyugdíjba két évvel ezelőtt mint professor emeritus. Több mint egytucat könyvet és több száz tanulmányt publikált Josephus életművéről, továbbá vezetője volt annak a tizennégy tudósból álló nemzetközi teamnek, amely Josephus műveinek új angol fordítását és kommentárját készíti a patinás leideni Brill kiadónál. A tervezett tizenkét folioméretű kötetből 2024-ig már tíz megjelent, ebből négyet maga Mason jegyez. A Kálvin Kiadó és a komáromi Selye János Egyetem Református Teológiai Karának együttműködésében 2023-ban kiadott Josephus és az Újszövetség c. kötet eredetije a szerző 1992-ben publikált Josephus and the New Testament c. könyve volt (Peabody, MA: Hendrickson). A kötet – választott témájából következően – alapvetően két részre oszlik: első felében Flavius Josephusszal és életművével (pp. 27–164), a másodikban az Újszövetséggel (a továbbiakban ÚSZ), illetve az ÚSZ és Josephus szövegeinek lehetséges kapcsolatával foglalkozik (pp. 165–316).

Nietzsche egyik fontos műve, a Történelem hasznáról és káráról 1874-ben jelent meg (Vom Nutzen und Nachteil der Historie für das Leben), amit angolra a Use and Abuse of History for Life címen fordítottak le. Ennek magyar megfelelője: a „felhasznált vagy kihasznált történelem” teli- találat az első fejezet címében (pp. 27–53). Mason itt azt a valóban megkérdőjelezhető jelenséget kritizálja, amely a 19. századi „filológiai historizmusban” gyökerezik. Ennek lényege, hogy minden, az ókorból fennmaradt szöveget olyan elsődleges forrásként kezelünk, amely „névértékén” veendő, objektív adatokkal szolgál a múlttal kapcsolatban. (Erre Mason példaként Emil Schürer generációkra ható „A zsidó nép története Jézus Krisztus korában” c. művét hozza fel példának, jogosan. [p. 47.]) Ezt azonban nemcsak Josephus műveivel, hanem egyetlen más ókori művel sem volna szabad megtenni. Mason remekül foglalja össze azokat az okokat, amelyek oda vezettek, hogy Josephus meglehetősen korpulens életműve csaknem teljes egészében ránk maradt. Ennek legfőbb oka maga a kereszténység volt, amely az ő műveivel, elsősorban A zsidók történetével tudta betölteni azt a történelmi űrt, amely az utolsó ószövetségi könyv és az ÚSZ között tátongott (p. 30). Az sem kétséges, „hogy a korai kereszténység azért ragaszkodott annyira Josephushoz, mert részletesen leírta Jeruzsálem Kr. u. 70-ben lezajlott ostromát és pusztulását” (p. 31), amelyben Jézus próféciáinak beteljesülését, egyben annak bizonyítékát látta, hogy a „kiválasztott nép”, Izrael helyébe immár végérvényesen az Egyház lépett. Josephus ráadásul – az első századi nem-keresztény írók közül egyedülálló módon – nemcsak Jézusról beszélt (testimonium Flavianum), hanem az ÚSZ számos szereplőjéről: Keresztelő Jánosról, Jakabról, Jézus testvéréről, valamint Heródesről, a Heródes-fiakról, a két Agrippa királyról, és a római helytartókról is, köztük kiemelten Pontius Pilatusról, aki tevőleges szerepet játszott Jézus megfeszíttetésében. Mindezeket Josephus természetesen nem a kereszténység, hanem a judaizmus szemszögéből láttatja velünk. Eklatáns példa erre Jeruzsálem pusztulása. Bár ezt a tragikus eseményt részben Josephus is bibliai próféciák be- teljesüléseként láttatja, fel sem merül nála, hogy arra a következtetésre jusson: „Isten elvetette az Ő népét”. Mélységesen egyetértek a szerzővel abban, hogy „Nem kell újraírni őt [ti. Josephust], sem megkeresztelni. Érettségünk jele, ha nem próbálunk mindenkit (diákjainkat, gyermekeinket, beosztottainkat) önmagunk klónjává formálni, hanem úgy értékeljük őket, ahogy vannak” (p. 43).

A mű első felében Flavius Josephusszal és munkásságával ismerkedhet meg az olvasó. Mason összefoglalásai véges-végig rövidek és lényegretörőek, olyan kutató munkáját tükrözik, aki valóban mélyen ismeri Josephus eredeti szövegeit, azok szűkebb és tágabb történeti, társadalmi, vallási kontextusát, emellett remekül összefoglalják az adott téma – mára többnyire áttekinthetetlenül elburjánzott – másodlagos szakirodalmát. Mivel ezek a summázatok valóban kiválóak, és mindenkinek melegen ajánlom őket olvasásra, aki Josephus művei iránt érdeklődik, itt és most csupán egy-két kisebb problémára hívom fel a figyelmet. A „Josephus életútja” fejezetben (pp. 55–73) is számos finom megfigyelést olvashatunk, például A zsidó háború és az Életrajz (Vita) között feszülő ellentmondásokról. Abszolút egyetértek azzal, hogy „ma már talán lehetetlen rekonstruálni Josephus személyes motivációit, szemléletmódját, vagy akár a puszta tényeket galileai küldetését illető- en, mégsem feltétlenül hazudott vagy tussolta el múltját” (p. 63). Ugyanakkor kételkedem abban, hogy Josephus, aki nyíltan beszél arról, hogy kapitulációját megelőzően hogyan csapott be máso- kat, mindezt azért tette volna, „ezzel az irodalmi eszközzel akarta bebizonyítani hősökhöz méltó ravaszságát” (p. 66). Amint azt nyilván Mason is jól tudja, a rómaiak – Josephus „megrendelői” és legfőbb potenciális olvasói – nem értékelték az ilyen típusú ravaszságot. Vergilius az Aeneisben is azért nevezi rendszeresen Ulixest (vagyis a trójai háború görög hősét, Odüsszeuszt) pellaxnak, azaz „fondorlatos cselszövőnek”, mert csellel foglalta el Tróját, és állítja szembe a pius Aeneasszal, minden erény megtestesítőjével.

Mason bölcsen teszi, hogy Josephus műveit részint a római vallás, részint a zsidó diaszpóra kontextusába helyezve tárgyalja, és hangsúlyozza, hogy „Róma alapvetően más értékrend szerint tekintett a háború kérdésére, mint mi” (pp. 75–83). Ami Josephus először keletkezett művét, A zsidó háborút illeti, azt valójában nem tudhatjuk, hogy a ránk maradt görög szöveg „nem pusztán fordítása a keletre küldött, sémi [arámi] nyelvű szövegnek” (p. 84), mivel az utóbbiból egyetlen sor sem maradt ránk. Amúgy Masonnak minden bizonnyal igaza van ebben, már csak azért is, mert A zsidó háború fennmaradt görög változata „tökéletesen illik a görög-római irodalmi közegbe” (p. 85). Josephus átveszi a görög-római „Tükhé-teológiát”, amely szerint a rómaiaknak „a szerencse forgandósága” folytán sikerült kiépíteni birodalmukat (p. 91) – ezt az ideát nyelvileg sem lehetett volna az arámiban kifejezni, hiszen az ehhez szükséges fogalmak is hiányoztak a nyelvből. Ez a fejezet is telis-tele van jobbnál jobb észrevételekkel: Josephus szerint a zsidók sosem jártak jól azzal, ha fegyvert fogtak, hanem akkor értek el sikert, ha a béke útját követték és Istenre bízták ügyü- ket, emiatt „kilúgozza a nemzet történetét, hogy senki ne álmodozzon háborús dicsőségről” (p. 93). Ahogyan Polübiosz és Plutarkhosz a görögök „felszabadítójának” tekintette Flaminius római hadvezért, amiért az megmentette őket a zsarnokoktól és a polgárháborútól, ugyanúgy tekintett Josephus Vespasianusra és Titusra, akik megakadályozták, hogy a zsidó zsarnokok polgárháborút robbantsanak ki (p. 94); ugyanakkor a júdeai arisztokraták (vagyis a papság) is „pengeélen táncol”, mert nem akar a rómaiak engedelmes bábjává válni, hanem felelősséget vállal a Tóra megőrzéséért és együtt érez a nép szenvedésével (p. 94–97). Ugyancsak Mason finom megfigyelése, hogy A zsidó háborúban Titus nem akarja elpusztítani a Templomot, ezzel azonban Josephus nyíltan szembe- megy a Flavius-dinasztia propagandájával, amely „éppen erre a kemény lépésre, Jeruzsálem véres elfoglalására építette hírnevét” (p. 102), vagyis Titus „jószívűségének” (clementia) eltúlzott ábrázolása a műben „a legkevésbé sem szolgalelkű hízelgés, hanem valójában csupa irónia” (p. 102). A lényeg tehát: Josephusnál semmit sem szabad szó szerint vennünk, művein végigvonul a double speech, ami a zsarnokságok idején született történeti alkotásokra különösen jellemző. (Mason itt Vaszilij Rudics szovjet emigráns ókortörténész munkáira hivatkozik, aki testközelből ismerte ezt a jelenséget… [8. jegyzet, p. 106]) Apró megjegyzés csak, hogy a „Júdeát kormányzó, lovagok osztályából származó római helytartók” esetében (p. 117) a szerző két dolgot összemos: a Júdeában Kr. 6–41 között helytartóskodó praefectusok valóban a lovagrendhez (nem „osztály”!) tartoztak, el- lenben a Kr. u. 44–70 közötti időszakban már procuratorok uralkodtak, akik között felszabadított rabszolgák is lehettek (mint pl. Felix, a nagyhatalmú Pallas öccse). Tacitus elsősorban ez utóbbia- kat tartotta „semmirekellőknek”, nem a lovagokat (a vonatkozó szövegrészt később maga Mason is idézi: p. 192). Ugyanez a téves megállapítás köszön vissza a 184. oldalon is, ahol Coponiusszal kapcsolatban írja, hogy Josephus úgy mutatja be az első praefectus Iudaeae-t, mint aki „lovagi ran- got viselt”, amit akár „szándékos sértésként is értelmezhetünk a magát főrangú arisztokrataként bemutató Josephus részéről”. Mindez azért valószínűtlen, mert a római lovagrend (ordo equester) nem „kisnemesség” volt – ahogyan a magyar fordításban szerepel –, hanem rangban a második legfontosabb ordo, amelynek az 50 milliós Római Birodalomban összesen kb. 30 000 tagja lehetett. A lovagrend fontosságát az is jól mutatja, hogy a legfontosabb római provinciát, Egyiptomot is lovagrendi helytartó vezette, továbbá a legfontosabb „bizalmi állást”, a testőrparancsnokét (praefectus praetorio) is kizárólag lovagrendi tölthette be; arról nem is szólva, hogy az új dinasztia, a Flaviusoké is ebből a rendből származott.

Mason megfigyelése szerint Josephus főműve, A zsidók története négy fő téma köré épül: a zsidó nép ősi voltának bemutatása; a zsidók alkotmánya; a zsidó filozófia; a fontosabb személyek erkölcsi értékelése (p. 123) – vagyis szemmel láthatóan a görög-római olvasótábor igényeinek akart megfelelni. A vallások megítélésében az antiquitas kérdése elsődleges volt a rómaiak szemében, úgyhogy nem csoda, ha erre minden zsidó (és keresztény) apologéta nagy hangsúlyt helyez. Ami az alkotmányt illeti, Josephus amellett érvel, hogy „legjobban az arisztokrácia garantálja a hűséget a jelenre, illetve az ellenséges kritika elleni immunitást a jövőre nézve” – ami a római patríciusok értékrendjét visszhangozza. A mózesi „alkotmány” és a judaizmus filozófiai rendszerként történő bemutatása is roppant tanulságos (pp. 131–133), különösen, hogy mindkettő célja Josephus szerint a jólét és boldogság (eudaimonia) elérése az életben. A három legfontosabb zsidó vallásfelekezetet a végzetről, a lélekről és a túlvilágról alkotott elképzelései alapján mutatja be: a farizeusokat a sztoikusokkal, a szadduceusokat az epikureusokkal, az esszénusokat a püthagoreusokkal vetve össze. Mason arra is rámutat, hogy miközben Josephus a római olvasóközönség (ezen belül első- sorban a magasabb műveltségű arisztokrácia) igényeit próbálja kiszolgálni, „ebből nem következik közvetlenül, hogy ennek érdekében eltorzította volna népének történetét” (p. 138). Miközben A zsidók története a maguk teljességében prezentálja a bibliai történeteket, Josephus könnyű kézzel alakít rajtuk, vagy elhallgat fontos részeket, amelyek nem illenek a koncepciójába, vagy amelyekről úgy véli, hogy azok elriasztanák a nem-zsidó olvasókat. Nagyon jó példa erre a Dániel könyvében szereplő „kéz érintése nélkül leszakadó kő” (Dán 2:34, 2:44), amelyről épp eleget mond ahhoz, hogy az érzékeny római olvasót felkavarja, de a kő mibenlétét – vagyis annak eszkatologikus jelentését – nem részletezi (p. 140).

Térjünk most rá a kötet második felére, amely Josephus és az Újszövetség kapcsolatát vizsgálja. Mason először a két mű közös szereplőit veszi górcső alá, megállapítva, hogy az ÚSZ „Heródes családjának négy nemzedékéről tesz említést” (p. 170). A szerző úgy tárgyalja az egyes nagyobb témaegységeket (Nagy Heródes és családja; Róma helytartók Júdeában; A zsidó főpapok; Farizeusok és szadduceusok), hogy előbb megnézi, mit mond róluk A zsidó háború és A zsidók története, majd ezt egybeveti az ÚSZ tárgyalásmódjával. Eközben végig igyekszik mértékadó megállapításokat tenni, bár néha kissé elhamarkodottan ítélkezik. Szerinte pl. „Josephus sehol nem említi Pált, ami valószínűleg azt bizonyítja, hogy az 1. századi Júdea viharos történetére nem tett túl nagy hatást a kereszténység” (p. 180) – ami azért sem jogos, mert Pál alapvetően a diaszpórában és nem Júdeában végzett missziós tevékenységet. Ehhez a részhez is csupán egy-két apró megjegyzést tennék. Három evangéliumban is szerepel, hogy Pilatus a húsvétra való tekintettel szabadon engedett egy foglyot, akit a zsidók választottak. Mason szerint „a történet több szempontból is problémás”, mivel pl. „sem a zsidó, sem a római történetírás nem igazolja” (p. 197). A privilegium paschale ugyan valóban vitás kérdés az ÚSZ-kutatók körében, de azt nem állíthatjuk, hogy ne szerepelne a forrásokban.1 A helytartók által – rendkívüli események alkalmával – adható eljárási kegyelem előfordul Liviusnál, egy firenzei papiruszon (Papyrus Florentinus I. 61), valamint magánál Josephusnál is, aki Lucceius Albinus helytartóval kapcsolatban említi, hogy az pénzért amnesztiát adott elítélt bűnözőknek (Ant. XX. 215). Azzal is nehéz egyetértenem, hogy „az evangéliumok igyekeznek felmenteni Pilátust minden felelősség alól, hogy a zsidókat érje minden vád”, ti. Jézus halálával kapcsolatban (p. 197). Egyrészt ne feledkezzünk meg róla: az evangéliumok lejegyzői maguk is zsidók voltak (Lukács feltehetően prozelita); másrészt Pilatus mondta ki az ítéletet, és az ő katonái feszítették meg Jézust a Golgotán. Az sem helyes, hogy „a főpapok mindig Jézus ellenségeként jelennek meg az evangéliumokban” (p. 199), hiszen Nikodémus vagy Arimathiai József mind- ketten a Szanhedrin farizeus tagjai voltak, és még életükben Jézus (titkos) követője vált belőlük.

Mason hosszasan magyarázza, hogy Josephusnak ez a mondata: „elkezdtem nyilvános szereplésemet, mégpedig a farizeus irányzat szellemében” (Vita II. 12b) nem jelenti azt, hogy „Josephus bármelyik hagyományos irányzathoz személyesen kötődne” (p. 212, cf. 219). Nem értem, miért volna ez probléma, mikor még Pál apostol is többször beismerte a pogányok előtt, hogy „Izrael nemzetségéből, Benjámin törzséből való vagyok, zsidókból való zsidó, törvény tekintetében farizeus” (Fil 3:5). Mindez nem teszi zárójelbe azt, hogy Jézus többször is súlyos kritikát fogalmazott meg a farizeusokkal szemben, amire maga Mason is utal (p. 224).

A kötet 5. fejezete – amely az Újszövetség-olvasók számára talán a legfontosabb – a korai kereszténység alakjainak említését vizsgálja meg Josephus műveiben (pp. 229–265). Mason azzal a kijelentéssel indít, hogy „Josephusnak semmi köze nem volt a kora keresztény gondolatvilág- hoz” (p. 229), aminek fényében meglepő, hogy mind a Keresztelő Jánosról, mind Jézusról, mind a Jakabról szóló részek – ezt a szerző is elismeri – remekül illeszkednek az ÚSZ által bemutatott képhez, sőt annak stílusához is. Masonnak igazat adhatunk abban, hogy „az ÚSZ-ből gyanúsan hiányoznak az esszénusok, akikről Josephus olyan nagy szeretettel beszél” (p. 225), ugyanakkor nem említi meg, hogy Keresztelő János valószínűsíthetően közvetlenül is kötődik az esszénusok- hoz, hiszen kisgyerekkora óta „a pusztában volt mind ama napig, amelyen megmutatta magát az Izraelnek” (Lk 1:80). Ez pedig aligha elképzelhető másként, mint hogy abban a közösségben nevelkedett fel, amelynek legfőbb foglalatossága – a qumráni tekercsek szerint – az éjjel-nappali igetanulmányozás volt. Itt kell megjegyeznem, hogy a kötetben szereplő Josephus-idézetek Révay József mívesen szép, de néha elég pongyola fordításában szerepelnek. Elég nagy gond, hogy a Keresztelő Jánost bemutató mondatot így fordította: „A [keresztelés] célja csak a test megszentelése, nem pedig a bűnök kiengesztelése” (Ant. XVIII. 5.2. [117], p. 231). Az eredeti szöveg így hangzik: τὴν βάπτισιν (…) μὴ ἐπί τινων ἁμαρτάνων παραιτήσει χρωμένων, ἀλλ᾽ ἐφ᾽ ἁγνείᾳ τοῦ σώματος amelynek pontos fordítása: „A keresztelés célja a test megszentelése, nem pedig bizonyos bűnök kiengesztelése” (kiemelés tőlem, GT). Láthatjuk, hogy ez a mondat minden szempontból összhangban áll azzal, amit az ÚSZ mond a Keresztelő szolgálatáról, aki a bemerítkezés előtt mindenkitől – még a farizeusoktól is! – megkövetelte a bűnökből való megtérést. Sajnos ugyanezt mondhatjuk el a híres testimonium Flavianum – a Jézusról szóló bizonyság – Révay-féle fordításáról is: nem pontos (p. 242). Erről a sokat kutatott és igen ellentmondásosan megítélt néhány sorról Mason dicséretes módon rendkívül visszafogottan és nagy körültekintéssel nyilatkozik: „ez a rövidke szakasz csupa kérdés” (p. 242). Abszolút egyet kell értenünk abban, hogy az „ez az ember volt a Krisztus” mondat egy keresztény megvallás (Ant. XVIII. 3.3. [63]), márpedig „a legapróbb jelét sem látjuk annak, hogy Josephus hitt volna Jézusban” (p. 244), sőt Órigenész, a 3. századi egyháztanító kereken kimondta, hogy Josephus nem hitt Jézusban, mint Messiásban. (Azért a héber masíah „bezsírozott”-ként történő fordítása elég durva hiba, tekintve hogy a zsidók a „felkenetés- re” nem állati zsírt, hanem speciális olajat használtak, lásd p. 243.) Mason teljes joggal elveti azt a feltételezést, hogy a szöveget a keresztény másolók utólag illesztették volna az Antiquitatesba, és azt is észrevételezi, hogy „bár a szavak és a fogalmazás itt-ott elüt attól, amit Josephustól megszoktunk, a java tökéletesen beleillik” (p.248). Anélkül, hogy belebonyolódnék Mason okfejtésének részletes ismertetésébe, idézem végkövetkeztetését: „a bizonyítékokat jól ismerők többsége egyetért abban, hogy Josephus valamit állított Jézusról, [ezért] jogunkban áll úgy hivatkozni rá (amennyiben kell), mint független forrásra, amely bizonyítja, hogy Jézus valóban élt” (p. 251, kiemelés a szerzőtől).2 A szerző ugyanilyen visszafogottsággal elemzi a „Jakab, Jézus testvére” szakaszt (pp. 252–263), ahol felhívja arra a figyelmet, hogy Josephus a Szanhedrin által kivégeztetett keresztény vezetőt így nevezi meg: „testvére annak a Jézusnak, akit Krisztusnak is hívtak, név szerint Jakab” (p. 258). Voltaképpen ez a rész is a testimonium Flavianumból levont következtetést támasztja alá. Mason sajnos nem tér ki arra, hogy a 2002-ben egy Tel Aviv-i magángyűjteményben felbukkant „Jakab, József fia, Jézus testvére” arámi feliratot hordozó osszárium mennyiben tekinthető szerinte hitelesnek, illetve mennyiben járul hozzá e szövegrész értelmezéséhez.3

A „Josephus és a Lk-ApCsel” fejezetben (pp. 267–310) szintén Mason józan álláspontja nyil- vánul meg, ami a Lukács evangéliuma és az Apostolok cselekedetei szerzőségét illeti, bár a 2. jegy- zetben (p. 267) azt írja, hogy csak kényelmi szempontból nevezi a Lk–Csel szerzőjét „Lukácsnak”, mivel „nem tudjuk, ki írta a művet”. Részemről már azt is üdvözlendőnek tartom, hogy egyáltalán képes egységes műként tárgyalni az Evangéliumot és a Cselekedeteket. Nagyon jó megfigyelés, hogy „a történeti előszó hagyományának minden fontos összetevője megvan” Lukács evangéli- umának bevezetésében (Lk 1:1–4), bár – hogy őszinte legyek – én nem látok ebben pejoratív hangot, az elődök munkájával szembeni ellenérzést (p. 270–271). Nagyon jó észrevétel az is, hogy mindketten: Josephus és Lukács is egy-egy patrónusnak ajánlották fel művüket, bár hiányoltam, hogy Epaphroditosz kilétéről nem árul el többet, mint hogy „egy görög nevű római előkelő le- hetett” (p. 273). Az is több mint érdekes, hogy mindketten a kratiszte megszólítást használják patrónusukkal kapcsolatban, ami azt sugallja, hogy a személyek olyan felszabadított rabszolgák voltak, akik lovagi rangot szereztek és komoly befolyással bírtak a császári udvarban (p. 274), fel- téve persze, ha – Theophilosz esetében – nem egy fiktív személyről van szó.4 A fejezet több olyan témát tárgyal, amelyben Josephus és a Lk–Csel egyezést mutat: a Quirinius-féle népszámlálás; a galileai Júdás, Theudás és az egyiptomi próféta; Lüszaniasz, Abiléné tetrarchája, Jeruzsálem ostro- ma és a Claudius alatti éhínség (pp. 288–298). Ezekben elsősorban a kronológiai problémákat veti fel, anélkül, hogy erőltetetten foglalna állást egyik vagy másik megoldás mellett. Az események tárgyalásában azonban erős tendencia nála, hogy vagy Lukács közvetlen forrásként használta Jo- sephust, ugyanis „épp azokat az elemeket hozza, amelyek Josephus történetének kulcsmozzanatai, [ami] egészen valószínűvé teszi, hogy Lukács valamennyire mindenképp ismerte Josephust” (p. 298); vagy egy kissé megengedőbben: Lukácsnak „ismernie kellett egy Josephushoz hasonló forrást” (p. 297). Mason szerint Josephus közvetlen hatását bizonyítja bizonyos nyelvi elemek átvétele is: ilyen pl. a parrészia, a félelmet nem ismerő, őszinte beszéd; vagy a haireszisz (filozófiai iskola, irányzat), amely mindkettejüknél a zsidó vallásfelekezetek megjelölésére szolgál, vagy a farizeusokkal kapcsolatos akribeia (precizitás), amely a Törvény magyarázatában nyilvánul meg. Mason felteszi a költői kérdést: „Ha Lukács nem ismerte Josephus munkásságát, hogyan jutott eszébe így fogalmazni?” (p. 304.) Csakhogy ezek a párhuzamok önmagukban nem támasztják alá Josephus hatását a Lk–Csel szövegére, ugyanis a két mű között áthidalhatatlan kronológiai rés tátong. A zsidók története Kr. u. 93/94-ben került „publikálásra” (vagyis ekkoriban adta át a szerző a másolóknak, akik néhány kópiát készítettek belőle), a Csel viszont – Adolf von Harnack mértékadó munkája szerint – legkésőbb Kr. u. 62-ben keletkezett.5 Mason szemmel láthatóan maga is bizonytalan, amikor a fejezet összefoglalásában egyszerre beismeri, hogy „az irodalmi jelleg hasonlóságaiból nem következik szükségszerűen, hogy Lukács ismerte Josephus munkásságát”, illetve „[n]em tudom minden kétséget kizáróan bizonyítani, hogy Lukács ismerte Josephus műveit”, ugyanakkor szerinte „nem nyugtalanító”, ha emiatt a nyolcvanas–kilencvenes évekre kell datálni Lk-t és a Csel-t, mivel ezt több bibliakutató amúgy is megteszi (pp. 306–308). Sokkal va- lószínűbb azonban, hogy Lukács és Josephus közös forrásból építkezett, illetve a magam részéről azt a lehetőséget sem zárnám ki, hogy a Rómában élő Josephus ismerhette akár Márk, akár Lukács munkásságát.

A kötet Szabadi István pontos, szabatos, gördülékeny fordításában jelent meg. A szöveg olvasását ugyanakkor kissé nehezíti a rengeteg főszövegbe tett utalás (jellemző pl. a 44. oldal 3. bekezdése). Nem értem, hogy a főszövegben latinul és rövidítve szereplő ókori források címei (pl. Diogenész Laertiosz: Vit. phil. vagy Cicero: Fat. stb.) az „Ókori források mutatójá”-ban (pp. 325–351) miért csak magyarul szerepelnek (a fent említett esetek feloldása: Diogenész Laertiosz: A filozófiában jeleskedők élete; Cicero: A végzetről). Szerintem az is remek döntésnek bizonyult, hogy a mutatókkal együtt 351 oldalas kötetet nem terhelték meg egy „végtelenített” bibliográfiával, hanem az egyes fejezetek végére illesztettek egy further readings jellegű 2-3 oldalas, annotált szakirodalomjegyzéket. A kötetben egyébként – ha ritkásan is – szerepelnek lábjegyezetek, amelyek további szakirodalmakra utalnak, ezúttal is dicséretes visszafogottsággal.

 

1 Chapman, David W. – Schnabel, Eckhard J.: The Trial and Crucifixion of Jesus. Texts and Commentary (WUNT 344.) Tübingen: Mohr Siebeck, 2015, 255–269.

2 Bár eleinte magam is szkeptikusan viszonyultam a testimonium Flavianum hitelességéhez, a szöveg nagyon alapos filológiai elemzés meggyőzött arról, hogy akár még eredeti is lehet. Ami még feltűnő volt számomra: a szöveg számos vonásban egyezik Márk és Lukács evangéliumainak megfogalmazásával, lásd: Grüll Tibor: Josephus és a Messiás. A testimonium Flavianum eredetiségének kérdése. Studia Biblica ‒ Bibliai Tanulmányok 2:1 (2020) 9‒63.

3 A csontládikával kapcsolatos kérdéseknek az elmúlt húsz évben kisebb könyvtárnyi szakirodalma lett, most csak egyet-kettőt emelek ki: Magness, Jodi: Ossuaries and the Burials of Jesus and James. Journal of Biblical Literature 124:1 (2005) 121–154; Evans, Craig A.: Jesus and the Ossuaries. Bulletin for Biblical Research 13:1 (2003) 21–46; Painter, John: Just James: The Brother of Jesus in History and Tradition. Columbia, SC: University of South Carolina Press, 2004.

4 A rejtélyes Epaphroditosz kilétéről a legjobb összefoglalás: Cotton, Hannah M. – Eck, Werner: Josephus’ Ro- man Audience: Josephus and the Roman Elites. In: J. Edmondson – S. Mason – J. Rives (eds.): Flavius Josephus and Flavian Rome. Oxford: Oxford University Press, 2005, 49–52. – A Theophilosz név jelentése „istenszerető”, ebből következtetnek arra többen, hogy nem valós személyről van szó.

5 A Das Wesen des Christentums IV. kötetében 1911-ben megjelent írására hivatkozik: Benyik György: Az új- szövetségi Szentírás keletkezés- és kutatástörténete. Szeged: JATEPress, 2011, 303–304. Itt most eltekintenék azoknak a „magaskritika” bűvöletében élő 19. századi német protestáns kutatóknak a felsorolásától, akik a 2. századra tették a Csel keletkezését.

 

Grüll Tibor

A recenzió megjelent a Studia Biblica 2024/1-es számában.

 

 

 

 

 

Kevesebb

Az oldal sütiket használ a felhasználóélmény javításának érdekében!

Fogadja el a teljes körű működéshez! Bővebben

Elfogadom

Cookie – A felhasználók nyomonkövetése az interneten

Az internetes “szörfölés” során a felhasználók által meglátogatott weboldalak különböző alkalmazások felhasználásával próbálnak minél több és minél pontosabb információhoz jutni a látogatókról, szokásaikról, érdeklődési körükről. Az említett lehetőségek között – alkalmazásuk gyakoriságát tekintve – előkelő helyet foglalnak el az ún. sütik (cookie) és a webjelzők (web beacon). Az internetes cookie-k alkalmazása számos jogi és etikai kérdést vet fel, ugyanis személyes adatnak tekintendő, mivel a felhasználó pontosabb azonosítására ad lehetőséget, mint a szélesebb körben ismert IP cím.

Süti (cookie)

A süti a webszerver által küldött, változó tartalmú, alfanumerikus információcsomag, mely a felhasználó számítógépén rögzül és előre meghatározott érvényességi ideig tárolásra kerül. A cookie-k alkalmazása lehetőséget biztosít a látogató egyes adatainak lekérdezésére, valamint internethasználatának nyomon követésére. A cookie-k segítségével tehát pontosan meghatározható az érintett felhasználó érdeklődési köre, internethasználati szokásai, honlaplátogatási története. Mivel a sütik egyfajta címkeként működnek, melyekkel a weboldal felismerheti az oldalra visszatérő látogatót, alkalmazásukkal az adott oldalon érvényes felhasználónév, jelszó is tárolható. Amennyiben a honlaplátogatás során a felhasználó böngészője visszaküldi a merevlemezre korábban elmentett cookie-t, az azt küldő szolgáltató összekapcsolhatja az aktuális látogatást a korábbiakkal, azonban mivel a cookie-k a domain-hez kötődnek, erre kizárólag saját tartalma tekintetében képes. A sütik önmagukban a felhasználó azonosítására nem képesek, kizárólag a látogató számítógépének felismerésére alkalmasak.

Érvényességi idejük és származásuk alapján többféle sütit különböztethetünk meg:

Ideiglenes vagy munkamenet (sesssion) cookie

A munkamenet sütik érvényességi ideje kizárólag a felhasználó aktuális munkamenetére korlátozódik, céljuk az adatvesztés megakadályozása (például egy hosszabb űrlap kitöltése során). A munkamenet végeztével, illetve a böngésző bezárásával a sütik e fajtája automatikusan törlődik a látogató számítógépéről.

Állandó vagy mentett cookie

Az állandó cookie-k érvényességi ideje napokban, hetekben, hónapokban vagy években kerül meghatározásra. Az érvényességi ideig a mentett sütik a felhasználó számítógépének merevlemezén tárolódnak, azonban az előre meghatározott határidők lejárta előtt a felhasználó törölheti őket.

Belső és külső cookie-k

Amennyiben a meglátogatott honlap webszervere telepíti a felhasználó számítógépére a sütit, belső cookie-ról beszélhetünk, míg ha a cookie forrása külső szolgáltató által az érintett honlapba befűzött kód, külső sütiről van szó.

Cookie beállítások

A felhasználó saját internet böngészőjében letilthatja vagy engedélyezheti a cookie-k telepítését számítógépére, azonban fontos tudni, hogy valamennyi süti elutasítása ugyan segítheti személyes adataink védelmét, azonban egyes weboldalak használhatóságát korlátozhatja. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy az egyszerű böngészéshez cookie használata, engedélyezése nem szükséges. A sütik engedélyezését vagy letiltását általában az internet böngészők Eszközök/Beállítások menüjében az Adatvédelem beállításai alatt, a cookie vagy süti menüpontokban végezheti el a felhasználó.

A látogató számítógépe merevlemezére korábban már telepített sütiket, azok érvényességi idejének lejártát megelőzően törölheti. A törlésre többnyire az internet böngésző Eszközök/Beállítások menüjében az Előzmények terület Törlés menüpontjában van lehetőség.

Fontos megjegyezni, hogy a számítógép merevlemezén elhelyezett valamennyi cookie törlése egyes weblapok helytelen működését okozhatja.

Webjelző (web beacon, web bug)

A webjelzőt webes irányjelzőnek, pixel tag-nek, web bug-nak, azaz webhibának, átlátszósága miatt tiszta (clear) GIF-nek, valamint elektronikus lenyomatoknak, web beacon-nek is nevezik. A webjelző a weboldalon elhelyezett, általában egy 1×1 pixel méretű kép, mely a honlap része, azonban mérete és átlátszósága miatt gyakorlatilag észrevehetetlen. A webjelzők gyakran a sütikkel együttesen kerülnek alkalmazásra, használatukkal mérhetők és követhetők a felhasználók által a honlapon végzett műveletek, a látogatók statisztikái. A web beacon-ök a felhasználó számítógépén képesek felismerni bizonyos típusú információkat, például a webjelzőt tartalmazó oldal megnevezését, a telepített cookie-kat, az érintett oldal megtekintésének dátumát és időpontját. Amennyiben sütikhez kapcsolódó webjelzők kerülnek elhelyezésre a weboldalon, a felhasználó böngészőjében a cookie-k fogadásának letiltásával megakadályozhatja, hogy a webjelzők nyomon kövessék a weblapon végrehajtott műveleteit.

Süti és webjelző kontra adatvédelem

A sütik és webjelzők adatvédelmi jelentősége abban rejlik, hogy segítségükkel a felhasználók internetes tevékenysége nyomon követhető, róluk pontos profil készíthető. Nem túlzás, hogy sokszor a hirdető, a szolgáltató jobban ismeri a látogatót, mint ő saját magát. A cookie-k körültekintő alkalmazása, és az arról szóló megfelelő tájékoztatás a szolgáltató felelőssége, azonban a felhasználók az alapvető elővigyázatossági intézkedések megtételével minimálisra csökkenthetik a nem kívánt adatgyűjtés kockázatát.

Go to top

A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója