„A Kálvin-kutatás adós maradt Kálvin Szentháromság-tanának átfogó elemzésével” – ez az állítás adja meg az alaphangját Németh Tamás: A Szentháromság-tan Kálvin teológiájában (Kálvin Kiadó, Budapest, 2019) című művének, s egyben magában foglalja azt a célt, amelyet a szerző maga elé tűzött. Szükséges a kutatás, hogy Kálvin biblicizmusából és hitvallásosságából „a mai protestáns teológia is visszataláljon a Biblia megértéséből adódó genuin hitvallásos teológiai megfogalmazásokhoz” (11. o.), hiszen itt a „keresztyén hit és tanítás magva a tét”. (50. o.)
Németh Tamás célkitűzésének megfelelően átfogó elemzést végez. Elsőként a Szentháromság-tannal, mint általános teológiai témával foglalkozik. Ó- és újszövetségi példákkal egyaránt alátámasztott bibliai alapozással mutatja ki, hogy már az első gyülekezetekben ismert volt a Szentháromság-hit, s felmutatja ennek a hitnek az alapvető jellemzőit. Részletekbe menő pontossággal, a korabeli szakkifejezések és szóhasználat precíz megvizsgálásával tekinti át azt az utat, amely során a Szentháromság az egyházban hitvallásból viták sorozatán át végül dogmává vált. Rámutat a filozófia és teológia szóhasználatának keveredése miatti félreértési lehetőségekre és arra, hogy a reformáció idején éppen ezek miatt lett vita tárgya újra a Szentháromság dogmája. E fejezetek nagy érdeme, hogy a szerző az óegyházi teológiai fejlődés áttekintése közben rendszeresen előreutal a reformátorok, illetve hitvallásaink álláspontjára. Ez az előretekintés nagyon hasznosnak bizonyul, mikor Kálvin teológiájáról van szó, aki folyamatos teológiai tanulmányok folytatása révén szert tett az egyházatyák műveinek ismeretére is (Tertullianus, Órigenész, Cyprianus, Cassiadorus, Khrüszosztomosz, Ambrosius, Augustinus), s ezeknek az ókori szerzőknek a gondolatai a könyv későbbi részében már ismerősek lesznek a figyelmes olvasó számára.
A szerző a bibliai, valamint óegyházi teológiai alapozás után áttekinti a Szentháromság-tan fejlődését a reformációig, s ezt követően tér rá Kálvin János Szentháromság-tanának bemutatására és elemzésére, melyet Kálvin életének eseményei, illetve megjelent műveinek tükrében tár az olvasó elé. Külön időrendi egységekben tekinti át az 1536-os kiadású Institutiot és a genfi szentháromságtani vitát, az 1539-es Institutiot és a János evangéliumához, valamint a Római levélhez írt kommentárokat, a genfi egyház második kátéját (1545) és az 1559-es Institutiot.
Külön fejezetet, viszonylag hosszú szakaszt szentel Kálvin János és Szervét Mihály kapcsolatának, s ezen belül Szervét Szentháromság-tanának. Kálvinnal való levelezései alapján alaposan és elfogulatlanul képes áttekinteni és értékelni Szervét gondolatait, s a Szervét-per anyagát is elsőrenden teológiai szempontból elemzi. Végül a Szervét követőinek és a kálvini teológiának az összeütközéseit tekinti át a Szervét halálát követő időszakban.
A mű végén kitekint a Kálvin Szentháromság-tanát ért 20. századi kritikákra, értékeli a „Kálvin, a Szentlélek teológusa” megnevezést (a reformátor teológiájában különös hangsúlyt kap a Szentlélekről szóló tanítás).
Kálvin János az Institutioban Isten megismerésének témájához (a hitről szóló részhez) csatolja a Szentháromság-tan tárgyalását. (88. o.) A Szentháromság szá-munkra végülis a színről színre látásig titok, s a hitvallásunk része marad. (98. o.) Mégis, amennyi az isteni kijelentésből megérthető e nagy titokból, azt Kálvin megpróbálja az első zsinatok hitvallásait újragondolva megfogalmazni; gondolatmenetében az Apostoli Hitvallás Szentháromság-tanát veszi komolyan (89. o.), a Krisztus személyét illető érvelésében pedig a khalkedóni dogmával azonosul (100. o.). A reformátor nem tűzi ki célul a Szentháromság bizonyítását, hiszen, amint említettük, az Isten kijelentését igaznak tartó ismerethez, a hithez köti annak elfogadását (96. o.).
Németh Tamás fontosnak látja megemlíteni, hogy Kálvin eredeti teológiai látása egyértelműen tetten érhető a Szentháromság-tan tárgyalása kapcsán: a reformátor nemcsak átveszi a korai zsinatok megfogalmazásait, hivatkozik valamely hitvallásra, magyarázza az Apostoli Hitvallást, vagy ismétli a vele kortárs reformátorok felismeréseit, hanem olyan bibliai helyekkel is alátámasztja mondandóját, amelyeket ritkán idéznek a Szentháromság-tannal kapcsolatban (101. o.).
Németh Tamás könyve könnyen olvasható – s bár nem tankönyv, de mégis –, jó pedagógiai érzékkel megírt mű, mely közben semmit sem veszít tudományos igényességéből. Vizsgálódásai végén a reformátor Szentháromság-tanának főbb tételeit például könnyen érthető és áttekinthető módon kilenc pontban összegzi. Kálvin János teológiájának általa bemutatott részéből, a feldolgozott életútból és művekből világosan kiderül, Kálvin nem volt zárt gondolkodású teológus: Istent akarta megismerni a kijelentés megismerésével és magyarázásával. „A Szentháromság valódi megértése távolról sem adódik pusztán a tantételek felmondásából és ismétléséből.” (107. o.)
Ez a megismerés tehát egy hosszú folyamat volt a reformátor életében, mely közben Kálvinnak csiszolódott a véleménye, és ha közelebb került az igazsághoz, „Isten igéjének tiszta ismeretéhez és magyarázatához” (66. o.), képes volt felülbírálni saját álláspontját. Németh Tamás könyvének nagy erénye, hogy az általános és a kálvini Szentháromság-tan alapos bemutatása és értelmezése mellett képes az olvasót is biztatni, hogy (akármelyik teológiai területen munkálkodjék is) elsőrenden a Szentíráshoz, s azután a hitvallásokhoz való rendszeres visszatéréssel „gyakorlati igeértés alapján s nem lezárt teológiai rendszerben” (244. o.) gondolkodjék.

Borsiné Tóth Cseperke (Pápa)

Igazság és Élet XIV. évfolyam (2020/3), 598-600. oldal