Németh Áron könyvajánlója az Igazság és Életben

A Magyar Bibliatársulat és a Kálvin Kiadó az utóbbi időben több kiadványban is ráirányította a figyelmet azokra az ókori iratokra, amelyek a korai zsidóság, illetve keresztyénség időszakából származnak, de végül különböző okokból a protestáns kánonon kívül rekedtek. 2022-ben jelent meg Zsengellér József kismonográfiája „A bibliai apokrifek és a reformáció” címmel, majd 2023-ban a „Deuterokanonikus bibliai könyvek magyarázó jegyzetekkel”. Ebbe a sorba illeszkedik Uwe-Karsten Plisch könyve, amelynek figyelemfelkeltő magyar címe: „Ami a Bibliából kimaradt.”
A szerző németországi teológus és koptológus, a göttingeni székhelyű Al-só-Szászországi Tudományos Akadémia egyik vezető kutatója. Könyve eredetileg német nyelven jelent meg 2006-ban, ennek 2018-as második bővített és átdolgozott kiadását fordította le D. Szebik Imre nyugalmazott evangélikus püspök.
A könyv az újszövetségi apokrifek világába kalauzolja el az olvasót. Az „apokrif” kifejezés hangzatos hívószó, alkalmas arra, hogy misztikus thrillerek, szenzációhajhász regények, féltudományos értekezések szülessenek a témában. Kit ne érdekelne Jézus gyermekkora vagy szerelmi élete, eddig soha nem hallott – olykor megbotránkoztató – mondásai, tanítványainak utóélete, vagy éppen Pál levelezése Senecával, a kor vezető római filozófusával? Titkos iratok, melyek felkeltik a kíváncsiságot, és beindítják a fantáziát.
Ez az apokrif iratok egyik sorsa, hogy a bulvár, a szenzációéhség, az üzleti érdek kisajátítja magának. A „Stigmata” c. horrorfilm Tamás evangéliumát idézi, „A Da Vinci-kód” könyvként és fimként is népszerű lett, ebben Fülöp és Mária evangéliuma jut szerephez, a „30 ezüst” c. sorozat pedig Júdás evangéliumát használta fel ilyen módon. Gyülekezeten belül és kívül, főleg a fiatal és a közép-generáció tagjai ma leginkább így találkoznak az ún. apokrif irodalommal.
Az apokrif iratok azonban nemcsak így végezhetik. Tekinthetünk rájuk úgy is, mint a korai keresztyénség szellemi sokféleségének irodalmi termékeire, amelyek megfelelő, tudományos igényű feldolgozás mentén gazdagíthatják az Újszövetségnek, illetve a Krisztus utáni első századok teológiai gondolkodásának jobb megértését. Plisch könyve ezzel a kimondott céllal készült.
A szerző műfajok szerinti csoportosításban, szemelvényes formában közöl különböző apokrif iratokat saját fordításban. A magyar kiadvány ezeket a forrásszövegeket, ahol csak lehetett, meglévő magyar fordításokból vette át, Plisch esetlegesen ettől eltérő olvasataira lábjegyzetben történik utalás. A szerkesztésnek ebben a fázisában a Magyar Bibliatársulat Szöveggondozó Bizottságának tagjai működtek közre szaklektorként. A bemutatott iratokat hét műfaji csoportba osztja a szerző: elbeszélő evangéliumok; szétszóródott Jézus-mondások és beszédevangéliumok; párbeszéd-evangéliumok; levelek; gyülekezeti szabályok; apokrif apostolakták és apokalipszisek. Ezeken a csoportokon belül nem-csak a legfontosabb oda tartozó szövegeket találjuk meg teljes egészében vagy kivonatosan, hanem a szerző tudományos igényű bevezetőjét és értelmezést segítő szövegközi megjegyzéseit is.
Nemcsak az egyes iratok előtt olvashatunk informatív bevezetéseket, ha-nem az egész kiadvány elején is szerepel egy fejezet, ami a kora keresztyén apokrifeket definiálja, kortörténeti és irodalomtörténeti szempontból elhelyezi, kutatásuk történetét bemutatja, és a legfontosabb fogalmakat tisztázza, úgymint: apokrif irat, kanonizáció, pszeudepigráfia, gnózis.
A könyvben bemutatott apokrif iratok mind pszeudepigráf írások, azaz álnéven írt, ismert személyek kölcsönvett tekintélye alatt közölt anonim írások. Ezt az irodalmi módszert maga a Szentírás is alkalmazza, ill. az ókorban általánosan elterjedt jelenség volt, ami akkoriban nem esett a büntetőjog hatálya alá mint hamisítás, vagy a személyiségi, ill. szerzői jogok megsértése. Így Jézus test-vérének, Jakabnak többféle szöveget is tulajdonított a hagyomány (evangéliumot, levelet, apokalipszist), ahogyan a tanítvány Simon Péter nevéhez is fűződik evangélium, apokalipszis, valamint a cselekedeteinek történetét tartalmazó apostolakta. Ismerünk evangéliumot Tamástól, akit nemcsak tanítványként, hanem Jézus ikertestvéreként is számon tartottak, valamint az áruló Júdás Iskariótestől és a tanítvány Fülöptől is „származik” evangéliumi irat. Jézus tanítványi körének tekintélyét veszi igénybe a legrégebbi keresztyén gyülekezeti rend-tartás, a „Didakhé” is. Pál tekintélye szintén túlnyúlik a kánonon, ebben a kiadványban a laodiceiai gyülekezethez írt levelét, valamint Pál és Seneca 14 darabból álló levélváltásának részleteit olvashatjuk. Összességében azt látjuk, hogy az apokrif iratok az újszövetségi beszámolók hézagjait igyekszenek kitölteni, illetve bizonyos (főleg gnosztikus) tanok mögé próbálnak hiteles tanúságtevőket állítani.
A szövegek sokszor töredékesek, helyenként ezért nehezen fordíthatóak és értelmezhetőek, amely összefügg hagyományozásuk viszontagságaival. Az Újszövetség kanonizálásának folyamatában ezek az iratok egyre inkább háttérbe szorultak, hagyományozóik köre pedig jelentősen leszűkült. Egyes iratok a nem kanonikus, de megtűrt státuszba kerültek, mások viszont eretneknek bélyegzett tanaik miatt a tiltott olvasmányok listájára kerültek.
A kéziratok eredete kapcsán fontos utalnunk a Felső-Egyiptomban, Nag Hammadi közelében megtalált kódexekre (1945), amely a qumráni tekercsek mellett a legjelentősebb 20. századi felfedezés a bibliatudományok szempontjából. A tizenhárom kopt nyelvű papiruszkódex több mint ötven szöveget tartalmaz, köztük olyan apokrif iratokat is, amelyek szövege korábban nem volt ismert. Érdekesség, hogy egyes apokrif iratokról régóta van tudomásunk az egyházatyákon keresztül, akik írásaikban megemlítenek vagy idéznek apokrif iratokat, illetve hagyományoznak jézusi mondásokat, amelyek a négy újszövetségi evangéliumból hiányoznak. A Nag Hammadi-kódexek megtalálásával több ilyen névről már ismert irat vált teljes szöveggel is elérhetővé (pl. a „Tamás evangéliuma”; „Fülöp evangéliuma”), illetve eddig teljesen ismeretlen apokrif anyagok is előkerültek (pl. „Jakab apokrif levele”; „A Megváltó párbeszéde”). Ezzel szemben például a Mária életét tartalmazó „Jakab protoevangéliuma” igen jól dokumentált, csak görög nyelvű kéziratból mintegy 140-et ismerünk, továbbá számos ókori fordítása is létezik. Mindez az mutatja, hogy bár kanonikusnak soha sem tekintették ezt a szöveget, igen nagy népszerűségnek örvendett a korai keresztyénség körében.
Egy másik fontos „lelőhely”, a nagy európai vagy amerikai könyvtárak rak-táron lévő, feldolgozatlan kéziratállománya. Jó esetben a régiségkereskedelem feketepiacára kijutott kézirattöredékek némelyike előbb-utóbb bekerül a kutatás látóterébe, majd pedig egy hivatalos közgyűjteménybe. Ezzel együtt sincs könnyű dolga a kutatóknak, hiszen az is megtörtént már, hogy egy irat egyik fele Európában, a másik fele Amerikában kötött ki, a régiségkereskedő ugyanis széttépte, és darabokban árusította a kéziratot, mert a szövegtöredékekkel nagyobb haszonra tudott szert tenni, mint egyetlen ép példánnyal. Az ilyen elfekvőben lévő iratok újrafelfedezése sokszor véletlenszerűen történik meg, mi-közben azzal a kockázattal is számolni kell, hogy a régi titkokat feltáró apokrif irat valójában ügyes hamisítvány. Így járt például Karen King, a Harvard koptológusa, aki miután bemutatta „Jézus feleségének evangéliumát”, kiderült, hogy egy berlini egyiptológus diák, Walter Fritz szövegét „fedezte fel”.
A könyvben bemutatott apokrif iratok olvasása egy különleges perspektívából enged rátekinteni az első keresztyének gondolkodására és életkérdéseire. A szövegek számos izgalmas teológiai problémával szembesítik az olvasót, mi-közben rádöbbentenek arra, amit Plisch maga is megfogalmaz az előszóban, hogy a korai keresztyénség irodalmi tárházából készült válogatás, amit ma Új-szövetségnek nevezünk, „kifejezetten jól sikerült” (7. o.).
Plisch kötete a tudományos ismeretterjesztés kategóriájába sorolható, így különösebb teológiai előismeretek nélkül is érthető, ugyanakkor az ismeretterjesztő irodalomnak ahhoz a felső regiszteréhez tartozik, amely alkalmassá teszi a könyvet, hogy a teológiai oktatásban is használjuk, illetve szakirodalomként segítse a lelkészi és vallástanári munkát.
Általánosságban a könyvet olyan olvasóknak ajánlom, akik őszintén és előítéletek nélkül érdeklődnek a korai keresztyénség kora és gondolkodása iránt, és szolid újszövetségi bibliaismerettel rendelkeznek. Az előítéletmentes érdeklődés azért fontos, mert a szerző – szemben a hatásvadász bulvárral – nem a Szentírás tekintélyét akarja aláaknázni, vagy a keresztyén tanítást megkérdőjelezni az extrabiblikus apokrif irodalom bemutatásával, hanem éppen ellenkezőleg, a Biblia és a keresztyénség jobb megértése miatt adja közre ezeket a szövegeket és háttértörténetüket. Az Újszövetség alapvető ismerete pedig azért szükséges, mert nem valószínű, hogy teljes mélységében megértenénk az „Ami »A gyűrűk urá«-ból kimaradt” c. könyvet, ha nem olvastuk még „A gyűrűk urát”. Az apokrif iratok és az újszövetségi iratok egy olyan kölcsönösségi viszonyban vannak, mely szerint „az apokrif szövegek megtermékenyítik az Újszövetség megértését, mint ahogy az Újszövetség ismerete is az apokrif szövegek jobb megértését szolgálja” (7. o.). Aki a keresztyénség első századainak egy ilyen szélesebb spektrumú megértésére vágyik, annak szeretettel ajánlom ezt a könyvet.

Dr. Németh Áron (Debrecen)

A könyvajánló megjelent az Igazság és Élet 18. évfolyam (2024/1) számában.

Uwe-Karsten Plisch: Ami a Bibliából kimaradt
A korai keresztyénség apokrif iratai
Magyar Bibliatársulat – Kálvin Kiadó, Budapest, 2023 (177 oldal)
ISBN 978-963-558-540-3