– Az igazi gyógyulás mindig szabadulás, az igazi szabadulás pedig élet-halál kérdés. Bizonyos helyzetekben egészen konkrétan megjelenik: ha a megkezdett módon folytatjuk az életünket, rövid távon belepusztulunk. Más helyzetekben úgy hisszük, minden rendben van, fenntartható úton haladunk, így nem teszünk a tényleges szabadulásunkért – kezdte meg beszédével Balog Zoltán püspök a könyvbemutató programját.

Kifejtette, egy egyetemes szabadulás áll a vallásunk közpéppontjában, ezt az elsőrangú szabadságélményt éli meg a lelkipásztor, az egyetemi oktató, a kétkezi munkás és mindenki más Isten előtt. A Kálvin Kiadó gondozásában megjelent vallomásos könyv is erről a szabadulásról tanúskodik. – Rájönni a keresztyénség ezen lényegére nem tudományos vagy filozófiai kérdés, sokkal inkább a személyes életünk kérdése. Semmi más nem kell hozzá, csak hogy az ember megnyissa a szívét Isten előtt és elkezdjen imádkozni – fogalmazott a püspök. Balog Zoltán kiemelte, a teológiai magyarázatok fontosak ugyan, valójában azonban saját világunk belső megélésével juthatunk el erre a pontra. Közben párhuzamot vont a Kálvin Kiadó teológiai célzatú könyvei és a Szenvedéllyel című alkotás között, amelynek megrendítően őszinte, személyes nyelve újra közel hozza hozzánk a hit lényegét: a reményt és az isteni szeretetet.

Bajcsi Norbert története a kilátástalan gyerekkortól, a sorozatos lopásokon át, a szerencsejáték- és drogfüggő életmódon keresztül vezetett a hajléktalanságig, a zárt osztályig, több alkalommal a letöltendő szabadságvesztésig. A fordulópontot életében a ráckeresztúri drogterápiás otthon jelentette. Az otthon vezetője, Erdős Eszter lelkész is jelen volt a könyvbemutatón. Kicsattanó örömmel mesélte, mennyire mozgalmas és szenvedélyes az a keresztyén élet, amelyet felajánlanak és bemutatnak a lakóiknak, akik közül sokan, Norberthez hasonlóan, elindulnak a teljesebb élet felé vezető úton. – Ezek az emberek annyi keserű év után pár hónap alatt társaimmá válnak az evangéliumban, az örömhírben, és szeretettel fordulnak a világ felé – tette hozzá.

A beszélgetésben elhangzott, hogy az tud igazán felépülni szenvedélybetegségéből, aki képes ugyanazt a szenvedélyt józanul megélni valamilyen pozitív tevékenységgel. Norbert jelenleg építésvezető, brigádjában felépült fiatalokkal dolgozik együtt, önkéntesként segíti a drogmisszió munkáját, aktív keresztyén életet él. Önéletrajzi könyvével megtérésének, szabadulásának katarzisos élményét szerette volna továbbadni. Bevallása szerint, ha tudja, hogy segítség, azon keresztül pedig új élet vár rá az otthonban, biztosan korábban él a lehetőséggel. – Kapocs szeretnék lenni, aki elvezeti a segítségre szorulókat a segítséghez – mondta a szerző a könyvével kapcsolatban.

Az őszinte és letaglózó írás hátteréről megtudhattuk, hogy Norbert az elvonón tanulta meg leküzdeni zárkózottságát, ott tanult meg beszélni önmagáról, hogyan lehet őszinte önmagához és környezetéhez. Ehhez mindenképpen szüksége volt arra a szeretetteljes közegre, amilyet korábban nem tapasztalt. Mire a könyv írásáig jutott, nem okozott gondot szembenéznie a múltjával. Visszaemlékezésein keresztül az olvasó bepillantást nyerhet a 90-es évek bűnözői köreinek működésébe, a börtönélet hétköznapjaiba, a különböző drogok terjedésének módjába, a szerek hatásaiba és sok-sok ember tragikus történetébe, akiket azóta már felemésztett az elbeszélt életmód. Ezzel együtt megrendítően őszinte tanúságtételt is kapunk a könyvben Istenről, szeretetről és szabadulásról.

Hámori Márton cikke a reformatus.hu oldalon jelent meg 2023. április 22-én.

Mi volt a kapu, amely megnyitotta számodra az utat a masszív droghasználat felé?

Az első ecstasynál éreztem azt 13 évesen, hogy wow, ez hiányzott az életemből.

Mit adott neked a szer?

Nagyon szorongó, félénk, rengeteg lelki problémával küzdő srác voltam, kisebbségi komplexussal megspékelve. A drog hatására ezeket az instant boldogság, bátorság és eufória váltotta fel: nem szorongtam, közvetlen és laza lettem.

Miért éppen a kábítószer volt az az élvezeti cikk, amit gátlásaidra elfedésére használtál?

A szüleim alkoholizmusa tönkre vágta a gyerekkoromat, így zsigeri ellenállást tanúsítottam az itallal kapcsolatban. Noha kipróbáltam a füvet is, attól nagyon rosszul éreztem magam – tudni kell a marihuánáról, hogy a magamfajtáknál épp a szorongást, a depressziót erősíti, így arra nem lettem volna képes rászokni. Az ecstasynál nem volt ilyen, és hosszú évek teltek el úgy, hogy az első löket adta érzést keressem benne.

Meddig tartottad bulinak a drogozást?

Talán másfél-két évig, aztán inkább a problémákat próbáltam elnyomni vele, végül pedig maga a kábítószer lett az, ami folyamatosan gondot okozott, hiszen csak azért kellett, hogy ne legyek rosszul. Ahogy telik az idő egy drogos életében, annál nehezebb lejönni a szerről. Ez nálam sem volt másként, az anyag mellé idővel elkezdtem gyógyszerekre is ráfüggeni, majd persze az alkohol is megjelent – utóbbit huszonegynéhány évesen kóstoltam először és a rabjává is váltam. Rövid idő alatt az egész életem széthullott, jövőkép nélkül, egyik napról a másikra éltem.

Voltak korábban terveid, vágyaid?

Persze, futballista szerettem volna lenni. Jó voltam benne, de menekülési útvonalnak is használtam, legalább addig sem kellett otthon lennem. A tágabb családunkból egyedül az egyik nagynéném lógott ki – felfelé –, ő elismert futó volt, neki köszönhetően kerültem a Vidi korosztályos csapatához. Semmi más nem érdekelt a focin kívül, de egy idő után rájöttem: hiába van tehetségem hozzá, a kitartásom kevés a profi karrierhez.

Milyen suliba jártál ekkor?

A szakmunkásképzőből egy év után kirúgtak a rossz magaviseletem miatt, így már nem csak a délutánok teltek csavargással, hanem egész napok is. A lakótelepi srácok idősebbek voltak, mint én, vagánynak és összetartónak tűntek, ezért felnéztem rájuk és közéjük akartam tartozni. Nem csak hogy velük szereztem első drogos élményeimet, de hosszú évekig maradtunk egy „csapatban”, bűntársak lettünk. A kapcsolatunk aztán odáig fajult, hogy egymást is átvertük és rámozdultunk egymás barátnőire. A végén senki sem állt szóba senkivel – klasszikusnak mondható drogkarrier volt a miénk.

Mit szólt mindehhez a környezeted?

Az egyik megkésett fless őszinteségi rohamot váltott ki belőlem otthon – és mindent elmondtam. Nem mondanám, hogy meglepődtek a szüleim, hiszen édesanyám és nevelőapám is gyógyszerfüggőséggel és alkoholizmussal küzdött – sőt, inkább arra buzdítottak, hogy piáljak, attól legalább másnapra kijózanodok. Onnantól kezdve hetek teltek el anélkül, hogy hazamentem volna – talán örültek is neki, hogy nem kell eltartaniuk. Jelenleg sem jobb édesanyámmal a kapcsolatom, gyakorlatilag kéthetente beszélünk egy percet telefonon, hiszen nincsen közös témánk. Öt és fél éve nem találkoztunk. Ő még mindig iszik, én pedig magamban helyretettem, hogy ezen segíteni nem tudok – legalább annak örüljön, ha örül, hogy jól vagyok.

17 éves korodban kerültél a tököli fiatalkorúak börtönébe – hogyan befolyásolta az életedet az ott töltött időszak?

Rettentően féltem a helytől, és lesújtott, amikor kijózanodva rájöttem, hogy oda való vagyok. Őszinte leszek, semmilyen jó nem következett abból, hogy bezártak. A társaság ugyanolyan volt, mint kint, és itt lettem gyógyszerfüggő, hiszen a börtönorvos – aki vagy nyugdíjazott, vagy valahonnan száműzött doki volt – boldog-boldogtalannak felírta a nyugtatókat. Ma már azért másképp mennek a dolgok, de akkor, 1999-2000 környékén ez teljesen bevett szokás volt.


Mi kellene ahhoz, hogy ma egy fiatalkorú elítélt úgy jöjjön ki a rácsok közül, hogy lát valamilyen célt maga előtt?

Valamilyen terápiás folyamaton kellene végigmennie. Anno nem volt mindenki függő, de a problémák gyökere minden srácnál ugyanott, a félrecsúszott gyerekkorban volt fellelhető. A rehabon megtanultam, hogyan kell józannak lenni és maradni, de azt is, mivel lehet teljes az életem. Ha csak a drogot vették volna ki az egyenletből, ugyanolyan ember maradtam volna. Lopnék, csalnék, manipulálnék anélkül, hogy érezném a következményeit.

Gyógyulásod után visszamentél-e a börtönbe prenvenció vagy más szolgálat céljából?

Nem, de egykori elítéltként sokáig nem is lehetett volna. Másfél éve voltam Vácon, ahol később ültem, már építésvezetőként.

Tököl után mihez kezdtél az életeddel?

Meglepő, de fizikailag és lelkileg is megerősödve jöttem ki onnan. Sokan azt mondják a börtönre, hogy olyan, mint egy egyetem, ahol nem jó útra tér az ember, hanem egyre többet tanul a bűnözésről. Rossz kapuk nyíltak meg, rossz emberekhez vetett a sors, vadabb lettem, és azt gondoltam, hogy megállíthatatlan vagyok. Nem csak a drogokhoz tértem vissza, de egyre súlyosabb bűncselekményeket követtem el – minden egyes nap. Aztán eljött az idő, amikor minden vétkem utolért, és három évre bezártak. Itt sem volt rózsás az életem, de legalább megszereztem a kőműves szakmát – ez az egyetlen jó, amit a börtöntől kaptam, és ma ennek köszönhetem a munkámat.

Mivel foglalkozol civilként?

Egy olyan kőműves csapatot vezetek, amely felépült fiatal srácokból áll – magunkat csak a józan építőbrigádnak hívjuk. Ez is fontos missziós terület számomra.


Mikor jöttél ki a rácsok mögül?

Összesen hat évet ültem, hiszen többször bevittek néhány hónapra is, előzetesbe. Milyen az élet, az utolsó ilyen alkalom 2013-ban egy olyan esetért történt, amikor ártatlannak bizonyultam, hiszen egy olyan autóban ültem, melyet korábban több bűncselekmény elkövetésére is használtak. Ez az egy hónap volt a legrosszabb, hiszen nem követtem el semmit, és egyre inkább nyomta a vállaimat korábbi bűneim súlya.

Mikor érezted magad a legmélyebben?

Amikor kitettek a zárt osztályról. Egészen összeroppantott, amikor azt mondták, hogy nem tudnak segíteni. Elfogyott az erőm, sokkot kapva néztem magam elé, hiszen nem tudtam, hogyan tovább. Úgy gondolom, Isten ekkor lépett bele az életembe, hiszen egy ápoló kezembe nyomott egy cetlit rajta egy címmel, hogy ők majd segítenek. Hiszem, hogy a történetemben ő volt az angyal, hiszen reményt adott azzal, hogy a fehérvéri Egészségdokk Drogambulanciára irányított. Elvánszorogtam oda, ahol meglepetésemre egy olyan srác fogadott, akivel anno együtt anyagoztunk. Immár józanul, segítőként. Először találkoztam azzal, hogy ebből az életből ki lehet szállni, és istenigazából akkor kértem először segítséget. A mából visszanézve látom, hogy Isten hogyan rakosgatta egymás után az életem alkotóelemeit. Elkezdődött egy előgondozási folyamat, amely azt tette lehetővé, hogy a ráckeresztúri rehab egyáltalán fogadni tudjon.

Ez hogyan zajlott?

Visszaküldtek a pszichiátriára – a nyílt osztályra –, ahol gyógyszerek segítségével „rendbe raktak”. Ezzel párhuzamosan jöttek be hozzám az egészségdokkosok terápiára. Elintézték nekem a kötelező vizsgálatokat is, hiszen semmilyen személyes iratom nem volt már évek óta. Előbb azt mondták, hogy várólista van Ráckeresztúrra, ezért elhúzódhat, amíg felvehet az intézmény az ellátottak közé, de mégsem kellett sok időt kibekkelnem, mert az előttem lévők vagy meggondolták magukat vagy eltűntek. Egy hetem volt a beköltözésig, ezért megkértem egy pszichiátrián megismert heroinfüggő lányt, hogy nála lakhassak, hiszen ha visszakerülök az utcára, egészen biztos, hogy visszaesek, rosszabb esetben meghalok.

Korábban volt valamilyen istenkapcsolatod?

Sok roma sráccal találkoztam fiatal koromban, akikhez könnyen tudtam kapcsolódni – és tetszett, mennyit hivatkoznak Istenre. Sokáig úgy gondoltam, elég, ha csak hiszek, hiszen így tuti nem kerülök pokolra. Mindazonáltal később megéltem a saját poklomat, de még akkor is Istent kértem, hogy adjon pénzt anyagra, vagy hogy sikerüljön egy betörés. A legrosszabb, utcán töltött éjszakákon is hozzá szóltam. Az előgondozás alatt figyelmezettek, hogy ne ijedjek meg a rehabon, mert ott a hitélet szerves része a terápiának. Mondom, ezzel nem lesz baj, mert én hiszek. Az elején így is álltam hozzá, rendben végigültem az alkalmakat – akárcsak Vácon, bár ott inkább üzletelni jártunk le –, de úgy voltam vele, engem nem kell megtéríteni. Egy hónap után kaptam egy Bibliát, lapozgattam, de nem igazán értettem, mi van benne.

Mi hozta el a változást?

Sokat segített, hogy Erdős Eszter, az intézmény vezetője gyakorlatilag lefordította az evangéliumot a drogos rosszfiúk nyelvére. Hamar szimpatikus lett Jézus személye, aki a bűnösökkel étkezett, értük jött el, és nem hagyta veszni azt az egy eltévedt bárányt sem. Sőt, a kezében, ölelve vitte vissza és jobban örült neki, mint a másik kilencvenkilencnek. Innentől kezdve már nem csak testben voltam ott az alkalmakon, hanem lélekben is. Az igazi áttörést azonban egy olyan bibliaóra hozta el, melyen egy rövidfilmet tekintettünk meg egy lányról, aki mellett végig ott áll Jézus, de az élet mégis elsodorta egészen az öngyilkosság határáig. Felálltam és azt mondtam, hogy „Gyerekek, most tértem meg!”

Összeállt a kép?

Abszolút! Gyakorlatilag a saját életemet láttam kivetítve, az utcán töltött drogos éjszakáktól kezdve a börtönig – szenvedtem, de Isten mindig ott volt velem. Ez a felismerés úgy hatott rám, mintha megértettem volna az egész univerzum működését. Arra is rájöttem, hogy nem elsősorban a leszokás miatt vagyok a rehabon, hanem Istennek ezzel a folyamattal is terve van. Mindez olyan érzelmi löketet adott, amely felülmúlta az első ecstasy hatását. Boldog voltam – életemben talán először tisztán. Az első napok hihetetlen intenzívek voltak lelkileg, én magam kezdtem evangelizálni a srácokat, hogy „Fiúk, itt van Isten a házban!” Persze tudtam, hogy ez csak az út kezdete, de innentől fogva komolyan vettem a rehabot.


Meddig voltál benn?

15 hónapot, 2016 decembere és 2018 márciusa között. Nem csak, hogy lejöttem az anyagról, de célokat tűztem ki magam elé. A rehab utáni időszak meg volt tervezve, először a Válaszút Drogkonzultációs Irodába mentem, vissza-visszatértem Ráckeresztúrra mint gyógyult segítő, és elkezdtem prevenciós előadásokat tartani. Ez volt az az időszak, amikor olyan egyszerű dolgokra is rá tudtam csodálkozni, hogy tavasz van, nyílnak a virágok és süt a nap. Mintha egy gyerek először fedezné fel a világot. Boldog voltam, hogy először mehettem dolgozni. Persze később már kevésbé mosolyogtam azon, hogy hajnalban kell kelnem, hogy várom a buszt, este koszosan megyek haza, de megvoltak az eszközeim ahhoz, hogyan kezeljem őket. Nagy vágyam volt a romantikus kapcsolat is, de megnyugtatott, amit az egyik leszokott dzsankitól hallottam: „A leendő feleséged már megszületett, ne stresszeld magad rajta!” Ezt is sikerült átadnom Istennek.

Volt-e olyan keresztyén közösség, amelynek tagja lettél, ahol megélhetted hitedet?

Egy budapesti református gyülekezetbe kezdtem járni, de sosem találtam a helyemet. Nem tudtam kapcsolódni senkihez, egyedül éreztem magamat. Majd egy barátomon keresztül egy másik, karizmatikus vonalat képviselő hívő közösséghez csatlakoztam, ahol megismerkedtem a feleségemmel, aki szintén hasonló dolgokon ment keresztül, mint én. Először féltem, hogy egy másik felépülővel kössem össze az életemet, de fontosabb volt számomra, hogy ő is átadta életét Krisztusnak. Ez volt az első józan párkapcsolatom, ezért azt akartam, hogy segítséget kérjünk a közös életünkhöz – mai napig rendszeresen járunk tanácsadásra.

Egy gyülekezet mivel segítheti a felépült szenvedélybetegek integrálódását a közösségbe?

Lazaság. Azt hiszem, a legtöbb egykori függőre igaz, hogy közvetlenségre és rugalmasságra vágyik a merevség és a szabályok szigorú betartása helyett. Jézus is ezt csinálta, nem? Az utcákat, tereket járta, esküvőre ment, sőt, bement azokhoz, akiket mások kinéztek. Ezért is fogott meg az a közösség, ahová most járok. Mindazonáltal reformátusnak keresztelt ember vagyok, és hála Istennek több szálon kapcsolódom az egyházhoz.

Az elmúlt években rengeteg prevención vettél részt. Volt-e valaki, aki a hatásodra döntötte el, hogy lejön a drogról?

Ilyen konkrét esetről nincs tudomásom, de nagyon megérintett, amikor a Válaszútban egy jól szituált családból az apuka azt mondta nekem, hogy azért küldi el a fiát rehabra, mert elolvasta a velem készült interjút a Képmás magazinban. Ezért éri meg azt csinálnom, amit.


Kötnek még szálak a korábbi életedhez – az óemberedhez, ha úgy tetszik?

A drogos életem teljes egészében Székesfehérváron zajlott, a rehab óta viszont Budapesten élek. Sokszor sulykolták Ráckeresztúron, hogy a valódi változáshoz más környezet is szükséges, ami nekem sokáig dilemmát jelentett. Hagyjak ott mindent? Később aztán rájöttem, semmi nem kötött oda, és semmi nem maradt ott, amiért érdemes lett volna visszatérni. A régi kapcsolataimból gyakorlatilag pár ember van, akik Facebookon látják, mivel foglalkozom éppen. Gyakorlatilag ennyi közünk van egymáshoz.

Milyen célok lebegnek most a szemed előtt?

Sokáig a könyv megjelenésén dolgoztunk, amit végre most itt tarthatok a kezemben. A következő hetekben több könyvbemutatóra megyek majd az országban, várom már a személyes találkozásokat. Elég gyakran foglalkoztat mostanában a filmezés: ha nem is az én életemet, de a drogkarriert és a rehabilitációt feldolgozni valamilyen formában, kihangsúlyozva azokat az értékeket, amiket fontosnak tartok. A civil munkámban szeretném bővíteni a cégünket például egy takarító céggel, ahová felépült nők is jöhetnének. Mindig van valami, amiért felkelek, amiért érdemes küzdeni. Sok minden nem jött össze, de találtam mást. Ez az, amit minden szenvedélybetegben meg tudja tartani a lángot. Aztán az is lehet, hogy nem az építőiparban dolgozok majd, és nem is tartok prevenciós előadásokat. Két dolog biztos: szeretnék józan lenni és Krisztusban maradni. Ezekért mindent meg fogok tenni

Dezső Attila cikke a Református Cigánymisszió oldalán jelent meg 2023. április 14.