A Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán tartott szemináriumomon vettem elő újra Ravasz László Emlékezéseim című könyvét. A Lelkészes regények – regényes lelkészek elnevezésű szemináriumon egyrészt olyan regényeket vettünk sorra, amelyekben lelkészek a „főszereplők” (Fáklya, Freskó, Holttenger, Elsodort falu), másrészt olyan 20. századi nevesebb lelkészekről volt szó, akikről könyv is íródott. Ebbe a válogatásba került bele Ravasz László is az Emlékezéseim című önéletrajzi írással többek közt Dobos Károly, Szabó Imre és Visky Ferenc mellé. Jó volt újraolvasni a könyvet. Részben azért, mert a mai teológusok is reflektálhattak a Ravaszról szóló írásra, s az újrafelfedezés mindig izgalmas, másrészt az utóbbi évek fényében még inkább kiütközik Ravasz személyiségének összetettsége, életének, munkájának alapossága, irodalmi igényessége, máig tartó hatása. A szeminárium vizsgálta az adott írásokat irodalmi, műfaji szempontból is, hiszen ebben az esetben az író önéletírását élvezetesebbé teszi munkája irodalmi színvonala és megformáltsága. A teológusok számára úgy jellemeztem e vaskos és terjengős életrajz elolvasásának hasznát: ha valaki végigtanulmányozza az Emlékezéseimet, akkor református egyházunk 20. századi történelmével, konfliktusaival és eseményeivel nagyjából tisztába is kerül.
Ravasz nagyon koránról kezdi az életrajzot, kalotaszegi gyermekkorának apró történéseiből idéz fel őszintén és szellemesen. Nem furcsa ez, hiszen eredetileg gyermekeinek és unokáinak jegyezte fel élete mozzanatait. Olyanokra is visszaemlékszik, amire csak kevesen, az idő előtti időre, óvódás koráig visszamenőleg. Meghatározóak az ilyen mondatok: „Egész gyermekkoromon áthúzódik az erős családiasság. Mi otthonülő nép voltunk.” Nagyon érdekesek és tanulságosak a középiskolára vonatkozó fejezetek, hiszen a székelyudvarhelyi főgimnázium egyrészt az „egyoldalú irodalmi” műveltség megszerzésének kezdete volt, ahol még nem dőlt el, hogy „költő, író vagy tudós” lesz-e a tehetséges kisdiákból, másrészt az iskola szellemiségéről olvasva nem kell a múltba révedve nosztalgiáznunk, hogy akkor bezzeg minden milyen jó volt. „Vasárnap templomba ment az ifjúság. A kúrián sorakoztunk s a lelkészjellegű segédtanárok vezetése alatt mentünk a templomba. S ott a karzaton helyezkedtek el s a tanárok lenn maradtak (vagy be sem jöttek a templomba). Ebből az következett, hogy mi elbújtunk az orgona háta mögé, vagy olyan helyre, ahová tanári szem el nem hatolt a s »kiki a maga mesterségét folytatta«. Egyik olvasott, másik vitatkozott, olyanok is akadtak, akik sakkoztak. Egyik nagyon szabad szellemű diáktársunk odahúzódott az ablakhoz, kissé megnyitotta és kicigarettázott rajta. De olyan ember egy sem akadt, ki a prédikációra hallgatott volna. Vallásos élményem a középiskolában nem volt.”
Ravasz életének legnehezebb része Erdély elhagyása volt. A Kálvin téri lelkészségre való meghívásnak előzménye lehetett az az előadássorozat, amelyről így ír: „A magyar intelligencia evangélizációjának munkáját nemcsak Erdélyben, hanem 1918 októberéig egész Magyarországon végeztem. Budapesten három előadást tartottam a régi képviselőházban Kicsoda az ember? címen.” 1921-ben a Kálvin téri egyházközség egyhangúlag meghívta lelkészének a harminckilenc éves fiatalembert. Egy új korszak köszöntött rá. Sokat ír a korabeli életről, emberekhez, személyekhez, mozgalmakhoz fűződő viszonyairól. Egyházpolitikáról csakúgy, mint külkapcsolatokról, külföldi magyarok gondozásáról. Jelentősek a belmisszióról és a szeretetmunkáról szóló, valamint az irodalommal, írással, tudománnyal foglakozó részek. Az ‘56-os forradalom és azt követő egyházi események zárják a visszaemlékezéseket. Önkritikus hangvétel jellemzi élete végén tett összegzéseit. Reálisan elemzi, hogy mindazt, amit életében képviselt, hogyan állja meg helyét az akkori világban. Az utolsó fejezet ennek szellemében született és ma is ugyanannyira aktuális: „Feladatunkat ma ebben látom: fel kell építenünk az élő gyülekezetből a megújult egyházat.”
Bölcsföldi András