Előszavában a szerző így határozza meg ennek a különleges médiaműfajnak a küldetését: „Lelki állóképességünk megerősítése napi feladat. Óriási szükségünk van manapság erre. Ha a lélek kiüresedik, megroggyan és sorvad, ha kedvét veszti, az kihat mindenre, és az ember már nem tud semmi egyebet értékelni meg élvezni.”
Fokozottan igaz ez az utóbbi próbás időkben, amikor egyre több szakember figyelmeztet arra, hogy a testi mellett lelki immunrendszerünk védelme is sürgető feladat, ha meg akarjuk őrizni testi-lelki egészségünket. Mindezt elősegítendő a praktikusan szerkesztett könyv akár naponkénti erőforrásul is szolgálhat.
Első, egyben legbőségesebb tematikus egysége a liturgikus év rendjét követve az egyes ünnepkörök üzenetét szólaltatja meg. Református szerzőhöz illően a következő fejezet címe: Zsoltárhangon. Ebben zsoltárversek intonálják a kötet alcímében jelzett hármashangzat, az igegondolat-fohász harmonikus egységét.
Ezután négy színes igecsokrot kapunk Máté, Márk, Lukács és János evangéliumából. Majd megszólalnak az Úrtól tanult imádság egyes kérései, valamint Jézus „én vagyok…” mondásai. Végül ötven apostoli intelem tömör üzenetével válik még teljesebbé a bibliai paletta.
Fekete Károly a gyakorlati teológia professzora, 2009-ben habilitált az Evangélikus Hittudományi Egyetemen. Jó pedagógusként követendő mintát ad áhítataival, hogyan lehet kevés szóval sokat elmondani. Ma különösen fontos, hogy megtanuljunk professzionális módon élni a médiavilág kínálta lehetőségekkel, hiszen sok esetben csak a korszerű kommunikációs eszközök segítségével tudjuk elérni az embereket az evangéliummal.
Természetesen a rádiós homiletikának is megvannak a maga törvényei. Az egyik ilyen aranyszabályt Udo Vach, a német Evangéliumi Rádió (ERF) lektora szellemesen így summázza: „Ha nem megy egyszerűen, akkor egyszerűen nem megy…” Aki a hajnali Falurádió műsora és a hatórai hírek közötti „résben” két percre megszólalhat, annak tudnia kell, hogy minden másodperc, minden szó nagy kincs, óriási lehetőség és egyben felelősség is. A hallgatók többsége nincs otthon a Biblia világában és a „kánaáni nyelvezetben”. Valójában a friss híreket, az időjárás-jelentést, az útinfót várják türelmetlenül. Ebben az éles helyzetben vétek minden felesleges szó, kegyes közhely. A lényeget kell elmondani egyszerűen, érthetően, szívhez szólóan, hogy igazi Élet-infót adhassunk a nap kezdetén.
Fekete Károly tudós teológusként és gyakorló igehirdetőként mindezzel elméletileg és gyakorlatilag egyaránt tisztában van. Remekül érzi ezt a speciális élethelyzetet és műfajt. Ajándék, hogy ami egykor az éterben elhangzott, most nyomtatott formában ismét szólhat hozzánk, és újra meg is szólíthat minket.
Ennek a reális esélynek az illusztrálására hadd idézzek néhány sort a 90. zsoltárból forrásozó áhítatból. Az új esztendő elején különösen is aktuális Mózes imádsága, amelyet a szerző a zsoltárok zsoltárának nevez: „Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre…” Íme az imádság ihlette imádság: „Védelmező Urunk! Köszönjük, hogy vigyáztál ránk titkos és nyilvánvaló veszélyek között, óvtál útjaink során és otthonunkban, munka alatt és pihenés idején. Abban van nyugalmunk és békességünk, hogy életünk ideje kezedben van jó helyen.
Kérünk, segíts megbolydult világunk vándorainak hajlékot találni, hiszen annyi a szerencsétlenség, a baj és a háborúság. Te olvasol a szemünkből, érted lényünket, fogadod sóhajainkat. Felénk fordulásod életünk fordulatának záloga. Add áldó szavadat, amely átoktörő ige! Ámen.”
A könyvet néhány fekete-fehér fotó is gazdagítja. Tudom, valakinek a nevével poénkodni több mint illetlenség. De a köztünk lévő régi szolgatársi kapcsolat talán mégis megengedi, hogy végül megosszam a kötet első képével kapcsolatos asszociációmat. A fotón egy csésze hívogató tea vagy kávé látható. Személyes tapasztalatból ajánlom: érdemes naponta elkortyolgatni egyet-egyet ebből a felkínált lélekfrissítő „Feketéből”…

Gáncs Péter

Fekete Károly: Két percben. Ige – gondolat – fohász
Kálvin Kiadó, Budapest, 2020.

Megjelent az Evangélikus Élet magazin 2021. január 24–31-diki számában.

A keresztyén misszió e kétféle médiumban történő gyakorlásának, vagyis előbb a közszolgálati rádióban felolvasott, majd nyomtatásban is megjelenő áhítatoknak, igehirdetéseknek messze nyúló hagyománya van a magyarországi egyházak, s különösen is a reformátusság körében. Ugyanis Ravasz László, a Dunamellék református püspöke az első rádiós igehirdetését már abban a hónapban megtartotta, amikor 1925 decemberében egyáltalán elindult Magyarországon a műsorszórás. Ravasz először az év karácsonyán hirdette az igét a rádióban, s attól kezdve rendszeresen, minden korábban elképzelhetőnél nagyobb közönséghez tudott szólni a rádió hullámain keresztül. 1931-ben így fogalmazott: „A könyvnyomtatást kivéve, nincs még egy olyan találmány, amelyik Isten országa építésére annyi szolgálatot tenne, mint a rádió.” Mészáros Márton kutatásaiból tudjuk, hogy Ravasz missziós szempontú médiaprogramja számára alapvetően fontos volt a nyelv, azon belül pedig az akusztikus médium kitüntetettsége a vallásos tapasztalatban. Ravasz mindennek elsődleges teológiai alapozását a római levélben találta meg, amelyet így parafrazeált: „A hit hallásból van: hallgasd meg, és mondd el, amit Isten üzen!” Ám Ravasz a rádión közvetített hang mellett, illetve ahhoz képest még fontosabbnak gondolta − tartóssága miatt − az írott betű mediális aspektusát a krisztusi szellem hordozásában és terjesztésében. (Lásd minderről Mészáros Márton: Reformáció, közvetítés, nyilvánosság. Ráció Kiadó, Budapest, 2014.)
Világos, hogy ma is nagyon aktuális mindez. A rádión, tévén, interneten közvetített igehirdetés kérdése: egyszerre a problematikussága és a fontossága. Mindebből most csupán a könyvkiadásból adódó mediális váltásra helyezem a hangsúlyt. Bár Ravasz nyomtatásban megjelentetett, ezért elmélyülésre, újraolvasásra alkalmas prédikációi, valamint az ezek alapjául szolgáló − akkoriban különösen jellemző módon − visszahallgathatatlan rádiós igehirdetései között az 1920-as, 1930-as években jóval nagyobbnak tűnhetett a mediális különbség, mint ahogyan manapság érzékeljük az effajta váltásokat, főképpen a hangarchívumokhoz való jobb hozzáférésünk miatt. Mégis, Fekete Károly nyomtatásban megjelentetett rádiós áhítatai esetében is örülhetünk annak, hogy nem kell a szűk műsorkeret adta két perc alatt átfutni azokat, hanem az olvasás során több időt hagyhatunk a magvas szövegek feletti elmélkedésre, továbbgondolásra. Pedig a rövidség nemcsak a rádiós változatban, hanem a könyv médiumában is alapvető jellemzője maradt Fekete áhítatainak. Ám korántsem valamiféle igemorzsákra, töredékekre kell gondolnunk, hanem valóban teljességet mutató, egységes írások ezek a mindig oldalnyi terjedelmű szövegek. Tudjuk, hogy jóval nehezebb és kockázatosabb így fogalmazni, mint a copia verborummal, a szavak bőségével élni. „E műfajnak két olyan követelménye van, amit teljesíteni nagy feladat: a rövidség és a világosság” – olvasható ama kötetecske előszavában, amely Hatvan párperces címmel gyűjtötte össze Nagy Péter rövid történeteit (Harmat Kiadó, Budapest, 2009, 7.). A budafoki református lelkész frappáns tanításai a vasárnapi prédikációit megelőzően, az úrasztalánál hangzottak el: a gyermekeket maga köré gyűjtve, elsősorban hozzájuk fordulva, de a felnőttekhez is szólóan. Ehhez némiképpen hasonlóan Fekete Károly kétpercesei is egyfelől a lelki gyermekekhez szólnak, a hitben még kevésbé jártasabbakhoz: már csak azért is, mert az áhítatok először a szélesebb nyilvánossághoz jutottak el a rádió hullámhosszain. Másfelől azonban e szövegek is tanítják a lelki szempontból már felnőttebbeket: őket a megszentelődés útján segítik járni.
Fekete Károly könyve − a kétféle célközönség miatt − elhelyezhető a keresztyén kegyességi irodalom ama jelentős hagyományában, amelynek egyik legfontosabb magyar református darabja a sokak által „öreg Szikszai”-ként ismert áhítatos könyv: Szikszai György Keresztyéni tanítások és imádságok című, a 18. század végétől kezdve mostanáig több mint százszor kiadott, óriási hatású munkája. A makói, majd debreceni lelkész ezt írta 1785-ben keltezett előszavában: „Különösen igyekeztem arra, hogy mivel ez a könyv főként az egyszerű keresztyének számára való, minden részében igen egyszerű és világos legyen. Az imádságokból elhagytam minden homályos és szószaporító ékeskedést. […] A tanítások is […] hasonló egyszerűséggel és a lehető legrövidebben készültek. Igyekeztem azonban arra, hogy a rövidség miatt ki ne maradjanak egyikből se az oda tartozó legfontosabb dolgok” (Kálvin Kiadó, Budapest, 1993, 8.).
A rövidség és világosság korántsem csak a könnyebb lelki tanítás befogadásának feltétele, hanem a nehezebb tápláléké is. Mind a kora újkori protestáns és katolikus − humanista nyomokat követő − hagyományban találunk a rövidség (brevitas) és a világosság (claritas) egymást kiegészítő eszményét valló mestereket, mind pedig a 20. századi nagy igehirdetők között. Az egyik legvilágosabban gondolkodó svájci református teológus, Karl Barth − akit egyébként Fekete Károly is többször idéz kétperces áhítataiban − a következőképpen ír Ötven imádság című kötete előszavában: „a teológiai és egyházi bőbeszédűséget kerülném, minden esetben a beszédet annak rövidségével fűszerezném” (ford. id. Fazakas Sándor. Kálvin Kiadó, Budapest, 2006, 7.).
Barth prédikáció- és imaeszményéhez hasonlóan, úgy vélem, szintén a brevitas a fűszere Fekete Károly zamatos áhítatszövegeinek. A magvas teológiai gondolatokat és az Isten által irányított élet derűs gyakorlatát egyszerre kifejezni képes nyelvének világossága éppen a rövidségben válik egyértelművé. A szabatos fogalmazás tehát nemcsak egy alaposan megformált igehirdetői látásmódról tanúskodik, hanem a krisztusközpontú életvezetés mindennapi tapasztalatáról is: áldásokról és kísértésekről, örömekről és terhekről.
Az e látásmódból adódó mély istenismeret, valamint a gazdag esszényelv közös metszetében sok mindent találunk a kötetben. Az áhítatok gyakran szólnak az Úrhoz sóvárgó, a nála lelhető hajlékra vágyó emberről, valamint az emberhez Krisztusban lehajló Istenről. Az atyai kegyelemről és szeretetről, de egyszerre a hitről és az emberi aktivitásról is. A megszentelődés útjának bejárásához elengedhetetlen egyéni felelősségről, illetve a Szentlélek mindehhez föltétlenül szükséges vezetéséről. Ezek az alapvető teológiai- és életkérdések az egész kötetet áthatják, markánsan kirajzolva Fekete Károly szemléletét. Hiszen a szerző nem tematikailag csoportosítva, hanem néhány fejezetben, de valójában két nagyobb gyűjtőpont köré rendezve ad útmutatatást a kötetet kézbe vevők számára. Az egyik csomópont a liturgiai évet átfogó ünnepkörök sorozata, a másik pedig néhány szentírási könyv egyes locusaiból kiinduló gondolat és imádság: a zsoltárokból, az evangéliumokból, valamint az apostoli levelekből.
Az áhítatok sajátosságai közül különösen megragadóak a fohászok rendkívül változatos megszólításai. Fekete Károly majdnem annyiféleképpen nevezi meg az imák elején az Urat, majdnem olyan sok tulajdonságára utalva ezzel, mint ahány könyörgést magában foglal a kötet. Szemlélete, ha a protestáns hagyományt tekintjük, akkor minden bizonnyal Kálvin nyomán formálódhatott: ugyanis az Institutio I. és II. része (melyekre Fekete Károly több esetben hivatkozik) a teremtő és a megváltó Isten ismeretéről, illetve e cognitio alapos rendszerezéséről szól.
Számomra elsősorban azért fontos Fekete Károly Két percben című áhítatos könyve, mert az Atya, a Fiú és a Szentlélek Isten sokféle megszólítása, az Úr természetének ez az összetett megjelenítése és megismerése jelentős mértékben gazdagíthatja vallásos gyakorlatunkat. Magának a kegyességnek is az az eszménye világlik ki a kötetből, amely az Institutio definíciója szerint nem más, mint az „Isten iránt megmutatkozó, szeretettel összekapcsolódó tisztelet, amely jótéteményeinek ismeretéből fakad” (Inst. 1.2.1., ford. Buzogány Dezső. Kálvin Kiadó, Budapest, 2014, 36.). A pietasnak ez a felfogása nem áll távol a nyugati keresztyénség más felekezeti hagyományaitól sem: jó szívvel ajánlom tehát mindenkinek Fekete Károly könyvét napi olvasásra, rendszeres áhítatos elmélyülésre.

Fazakas Gergely Tamás

Megjelent a Vigilia folyóirat 2021/1. számában.