https://reformatus.hu/egyhazunk/hirek/aldozathozatal-nelkul-nincs-aldas/

A történelmi dráma esetében különösen érdekes, hogy a történelmi távolságot milyen eszközökkel tudja áthidalni a szerző. A hitelesség kedvéért szükségszerűen használ olyan kifejezéseket, fordulatokat, amelyek a nézőt/olvasót eltávolítják jelenétől, mindezt azonban úgy kell elérnie, hogy az összkép ne legyen a befogadó számára érthetetlen, elidegenítő. A kötet elején olvasható a történelmi kontextus, segít megérteni a körülményeket – kik a dráma szereplői, milyen a viszonyrendszerük, miért kellett a váradiaknak elhagyniuk a kollégiumukat –, könnyebb beleereszkedni a történetbe, bár az alaphelyzet érthető e nélkül is. Talán érdemes úgy olvasni a dráma szövegét, hogy ezt a történeti bevezetőt a végére hagyjuk, így a drámai feszültség is nagyobb hatású tud lenni. A történelem csupán háttér, az igazi mélység a szereplők közötti kapcsolatrendszerekben érhető tetten.

A pontosan adagolt, fokozatosan kibomló konfliktusok újabb és újabb meglepetéseket tartogatnak az olvasónak. Az első jelenetekben csupán néhány ecsetvonással felvázolt karakterek a párbeszédekben nyerik el végső, élettel teli formájukat. A cserfes Terkáról kiderül, hogy fia is a debreceni kollégium diákja, akit az anyjának van miért féltenie; Lippai Sámuel professzor maga is jövevény a városban, de senki nem sejti múltját egészen addig, amíg felesége fel nem bukkan; Komáromi Csipkés György prédikátor ugyanakkor ízig-vérig debreceni, talán pont ezért esik nehezére ezekben a vészterhes időkben a város érdekén kívül másokéra is tekinteni.

Személyes és közösségi drámák szoros összefonódásából építkezik a Menekülők – a cselekmény előrehaladtával úgy tűnik, mintha nemcsak a váradi diákok, de mindenki menekülne valami elől: van, aki a felelősség, van, aki a múltja elől. A váradiak végül befogadást nyernek, de nem mindenki számára zárul boldogan a történet. Lippai Sámuel és feleségének története mélyen megérinti a velük kapcsolatba kerülőket, különösen Komárominét, aki megismerve a pár tragikus történetét, mindent megtesz azért, hogy újra egymásra találhasson a két megtört szívű ember. Hogy ez nem sikerül, már nem az ő hibája. A kötet (és a debreceni ősbemutató) záróakkordja Lippai Sámuel feleségéhez írt (fiktív) levele, melyet egyébiránt a dramaturg, Visky András kérésére írtak a szerzők. A dráma lezárása más fénytörésbe helyezi az eseményeket, a váradi és debreceni diákokat elválaszthatatlan közösséggé formálja professzoruk tragikus sorsa, mely a dráma olvasójából is mély együttérzést vált ki. Visky András szavaival: „az előadás nem a színpadon, hanem mindannyiunk lelkében fejeződik be.”

Pompor Zoltán recenziója 2023. 12. 07-én jelent meg a Könyvhét internetes újságban.