Pontos. Természetes. Érthető – A bibliafordítás elmélete, gyakorlata és távlatai címmel jelent meg a Kálvin Kiadónál Pecsuk Ottó 2019-ben megvédett habilitációs értekezésének átdolgozott változata. A 312 oldalas, majdnem 700 lábjegyzetet tartalmazó tudományos szakmonográfia olvasmányos stílusa bárki számára élvezhetően, jól követhető megfogalmazásban foglalja össze a bibliafordítás tudományos szempontjait, történetét és tapasztalatait, miközben kitekint a téma aktuális kérdésköreire is. Így egyszerre nyújt biztos iránymutatást a bibliafordítóknak és érdekes olvasmányt a laikus érdeklődők számára.
Pecsuk Ottó a Magyar Bibliatársulat Alapítvány főtitkára, így ebben a minőségében a magyar protestáns bibliakiadások, bibliafordítások és revíziók felelőse, ugyanakkor a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának docense is, akinek munkásságában az elméleti kutatás összekapcsolódik a gyakorlattal és az oktatással – méltatta a szerzőt Kustár Zoltán, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára azon a könyvbemutatón, amelyet a vírushelyzet miatt online tettek közzé. Az alábbiakban a könyvbemutatón elhangzott gondolatokból idézünk.

Személyes és közösségi
A bibliafordítás egyrészt személyes ügy, másrészt kifejezetten csapatmunka – derült ki az online könyvbemutató beszélgetéséből. A hívő embernek ugyanis a Biblia személyes ügy, hiszen a hit maga is személyes kérdés. Azok számára viszont, akik tanítják és fordítják a Bibliát, ez még személyesebbé válik a nagyobb felelősség miatt. Aki ebben a munkában részt vesz, hozza magával saját örökségét, bibliaismeretét és valamelyik fordításhoz fűződő személyes kapcsolatát. „Azt tapasztaltam, hogy amikor bibliafordítási megoldásokról van szó, akkor egy picit mindenkinek előjön a saját hitbeli története is” – fogalmazott Pecsuk.
„Minden kollégám számára kiélezetten személyes kérdés, hogy hogyan fogalmazódik meg a Biblia magyarul, mert az Ige annak idején mindenki számára egy bizonyos formában vált megértéssé, hité.” Ilyenkor a munkában résztvevőknek alaposan át kell gondolniuk, mit jelent számukra mindaz, amit az Igéről tanultak, és mit jelent most számukra a Biblia. Innen nézve nagyon nehéz objektív, tudományos megközelítéssel kezelni a konkrét megfogalmazásokat. A szakirodalomban is személyes hitmegélések vannak a szemléletek és elméletek mögött. Emiatt az érvek picit szubjektívak is a tudományos objektivitás mellett.
A bibliafordítás ugyanakkor ma már kifejezetten csapatmunka. Ahogy haladuk előre a bibliafordítások történetében, egyre inkább azt látjuk, hogy a nagy egyéniségek önálló munkájából fokozatosan közösségi munkává alakul. „Ez egyrészt az egyházból fakadó igény miatt is alakult így, másrészt a terület annyira specializálódott tudománnyá vált, hogy egyikünk sem léphet fel azzal, hogy minden bibliafordításhoz szükséges részterületet és segédtudományt ismer. Ezért nagyon jó, ha tudunk egymás szakértelmére támaszkodni, és mindenki azt teszi hozzá, amiben erős. Ma már enélkül elképzelhetetlen ez a munka.”

Lehetetlen, mégis lehetséges
José Ortega y Gasset spanyol filozófus és író A fordítás nyomorúságáról és nagyszerűségéről című esszéfüzérében arról elmélkedett, hogy a fordítás egyszerre lehetetlen és mégis lehetséges. Erre a gondolatra Pecsuk Ottó is hivatkozik művében. „Gasset a filozófiai művek fordítását hozta fel példaként, de kétségtelen, hogy a Biblia ilyen értelemben véve műfordítás, amelynél minimálelvárás az is, hogy a fordítás megfeleljen az irodalmi igényességnek” – magyarázta. Hozzátette: valójában minden fordítás egyszerre többféle igény egymásra tükröztetése egy adott pillanatban.
„Aki fordítással foglalkozott már, tudja, hogy milyen sok igazság van abban a régi mondásban, hogy a fordítás az ferdítés. Amikor az ember azzal az igénnyel lép fel, hogy egy szöveget más nyelven prezentáljon másoknak, valójában nem tudja teljes mértékben átadni mindazt, amit az eredetiből megértett. Annak legfeljebb egy változatát tudja csak átadni a saját képességeinek megfelelően, és oly módon, hogy az adott pillanatban a célközönség igényeit és javát szolgálja. Senki nem léphet fel azzal, hogy tökéletesen sikerült prezentálnia az eredetit. Ilyen értelemben véve nem létezhet tökéletes fordítás.”
Azt, hogy jó fordítás mégis lehetséges, a mindennapi élet mutatja. „Mindig kell, hogy legyen alázat és szerénység a fordító oldalán, hogy érezze: bizonyos szempontból nem lesz tökéletes a munkája. De a bibliafordításnál rajta kívül tényező még Isten Szentlelke is, aki alkalmassá tudja tenni a lefordított szöveget arra, hogy betöltse azt a szerepet, amit az eredeti betöltött. Az egyháztörténetünk is azt mutatja, hogy ahhoz, hogy Isten gyermeke legyen valaki, nem kell tökéletesen héberül beszélnie. A fordítás működik, embereket térít meg, és missziót lehet rá építeni.”

Chomsky és Nida nyomán
Pecsuk Ottó új könyvének tézisei nagyban építenek Eugene A. Nida amerikai baptista teológus és nyelvész munkásságára. „Habilitációs dolgozatomban a második világháború utáni bibliafordításokkal foglalkoztam, és ennek a korszaknak egyértelműen Nida volt a meghatározó alakja. A hatvanas évektől indult meg ugyanis a fordítástudomány nagykorúvá válása, amely során önálló ággá nőtte ki magát az irodalomból. Nida volt az, aki a bibliafordítást elismert tudománnyá tette, lefektetve azokat az alapelveket, amelyek azóta is meghatározóak a bibliafordítók számára” – fejtette ki a szerző.
Nida mérhető és ellenőrizhető bibliafordítási eljárásai sokat építenek a század közepén megindult generatív nyelvészet alapjaira, amely olyan nyelvészekhez köthető, mint például Noam Chomsky. „A generatív nyelvészet abból indul ki, hogy minden emberben egységes szerkezetben jelenik meg a nyelv, az elménk alap alkotóelemeihez tartozik. Beleszületünk egy adott nyelvi környezetbe, ahol ezek a közös alapelemek azután a körülményekhez képest képződnek le. De a fordítás is azért működhet, mert a nyelvek mögött van egy közös alapstruktúra, amely a valóságot megragadja, és ez kifejezhető minden nyelven.”
A bibliafordításnál ezért lehet alkalmas bármely nyelv arra, hogy az isteni kijelentést kifejezze. „Nida ennek az elméletnek az alapjait használta fel a bibliafordítás szakaszainak a meghatározásához. Bár ő maga nagyjából a nyolcvanas évekig volt aktív, ezután is fejlődött tovább az elmélete, amely máig meghatározó a nyelvészetben, minden más irányzat mellett is. Én amellett érvelek a könyvemben, hogy a későbbi modern nyelvészet csak ezekhez az alapokhoz tett hozzá, ezért is aktuálisak és érvényesek. Ezek az alapok jelentik a garanciát arra, hogy az egyház számára használható bibliafordítások készüljenek.”

Inkluzív nyelv és jelnyelv
A könyv kilencedik fejezete kitekintés korunk aktuális bibliafordítási témáira, kérdéseire. „A bibliafordítás hangsúlyai néhány nagy téma felé tartanak, és ezek sosem teljesen függetlenek attól a világtól, amely minket körülvesz” – mondta Pecsuk Ottó. Ezek közül a témakörök közül persze nem mindegyik érinti egyforma mértékben a magyarországi reformátusságot vagy a magyar nyelvű bibliafordításokat, ennek ellenére fontos, hogy tisztában legyünk azzal, milyen irányokba haladnak a világ bibliafordításai, jelenleg milyen igényeket támasztanak velük szemben, és ezen felül milyen egyéb hatások érhetik.
Az egyik aktuális jelenség, hogy a bibliafordításoknál is ügyelni kezdtek az inkluzív, azaz a nemsemleges nyelvhasználatra. A nagy világnyelvek némelyike több téren is megkülönbözteti egymástól a nemeket, így külön hangsúlyozni kell, ha egy kifejezésbe nemcsak a férfiakat, de a nőket is beleértik. A magyar nyelvben ez a jelenség nem létezik, ezért ez a magyar bibliafordítást érdemben nem érinti, de más nyelveken segítheti a pontos értelmezést. Ez a nemek egyenjogúságát is szolgálja, akárcsak az, hogy egyházunkon belül mindenkinek teret adunk a szolgálatra, azaz nők és férfiak is felszentelhetők lelkipásztorrá.
A másik ilyen téma a jelnyelvi Biblia, amelyet a Magyar Bibliatársulat is kiemelt feladatának tekint. A siketek a legnagyobb nyelvi kisebbség minden országban, Magyarországon például 30-40 ezer embernek lehet elsődleges kommunikációs formája az anyanyelvi jelnyelv. „Amióta elismertük nyelvi kisebbségnek őket, azóta adóssága a bibliafordításoknak, hogy készüljön a számukra egy médiumfordítás. A jelnyelv jelelt képi világ, ebbe átültetni a Bibliát óriási kihívásokat hordoz, de ha komolyan vesszük azt a szlogenünket, hogy a Biblia mindenkié, akkor kötelességünk jelnyelvi Bibliát is készítenünk siket embertársaink számára.”

Ökumenizmus és misszió
A harmadik aktuális kérdéskör az ökumenikus bibliafordítás, ez a könyv zárógondolata is egyben. „Magyarországon régóta téma ez, korábban bátrabb és bátortalanabb lépések egyaránt történtek e téren, de az elmúlt két évben már tervszerűen is összedolgoztak a katolikus és a protestáns egyházak bibliafordítói” – mondta Pecsuk. Hozzátette: bár az ökumenizmust sokáig beárnyékolta a katolicizmus és a protestantizmus történelmi szembenállása, a mai magyar társadalom már nem igazán kíváncsi a felekezeti ellentétekre. „Sokkal inkább azt a kérdést veti fel, hogy valaki keresztyén vagy nem.”
Szerinte a katolicizmus már túllépett azon a korábban a reformátorok által jogosan kifogásolt szemléleten, hogy a Szentírás valami mellékes dolog lenne – immáron nagy hangsúlyt fektet az Igére. „A közös misszió szempontjából is fontos lenne az ökumenikus bibliafordítás mint közös tanúságtétel. Mert bár sokszor beszélnek manapság keresztyén Magyarországról, de ha szívünkre tesszük a kezünket, akkor be kell látnunk, hogy a nem keresztyének jelentős számát tekintve még óriási missziós terület áll előttünk. Ma, Európának a keresztyénség utáni korszakában olyan nemzedékekkel nézünk szembe, akik nem ismerik a Bibliát.”
Pecsuk hangsúlyozta, hogy mind a katolikus, mind a protestáns egyházakban van már hagyományos nyelvezetű bibliafordítás, de ami szerinte hiányzik, az egy olyan missziói megközelítésű és missziói célú Biblia, amely azokat az embereket tartja szem előtt, akik nem rendelkeznek egyházi háttérrel. Ez persze nem lehet primitív, túlegyszerűsített, a Szentíráshoz méltatlan fordítás, hanem föl kell használni hozzá azt a gazdag örökséget, amelyet a régi fordítások adtak. „Ha innen nézzük, akkor valóban a közös tanúságtételünk legfontosabb eszközévé lehetne a közös, ökumenikus Szentírás.”

Barna Bálint

Az eredeti cikk a Parókia Portál internetes oldalon itt olvasható.

A szerző, dr. Pecsuk Ottó a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán bibliatudósként oktatja az újszövetségi tudományokat, egyben pedig a Magyar Bibliatársulati Alapítvány főtitkára, aki a protestáns Újfordí­tású Biblia (1975) legutóbbi, 2014-­ben lezárt revízióját irányította. Személyé­ben összekapcsolódik tehát a biblikus szaktudós, aki hivatásszerűen az újszövetségi szövegek üzenetének feltárásával foglalkozik, a bibliafordító, aki az így megtalált üzenet „pontos, természetes és érthető” nyelvi megjelenítésének a szakembere, illetve a bibliafordítás és bibliarevízió koordinálásában jártassá­got szerzett szakember. A szerző a témában 2019-­ben védte meg habilitációs értekezését a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen; írása ennek az értekezésének szerkesztett és néhány ponton átdolgozott változata. A jól áttekinthető, esztétikusan tördelt kiadvány B/5­-ös formátumú, terjedelme 308 oldal, 678 lábjegyzete pedig jól dokumentálja azt a gazdag, 21. oldalon fellis­tázott szakirodalmat, melynek terén a szerző teljességre törekedett.

A dolgozat egy rövid előszó után (1. fejezet) a bibliafordítást mint önálló és összetett tudományt határozza meg. A különböző fordításelméletek át­ tekintését követően azokat a bibliai diszciplínákat vizsgálja, amelyek kutatási eredményeit a bibliafordítás is közvetlenül hasznosíthatja (2. fejezet). Ez utóbbi egység egyik erőssége a bibliai (ezen belül elsősorban újszövetségi) kulcsfogalmakat és azok fordítási nehézségeit tárgyaló alfejezet (2.2.4.2.).

A 3. fejezet a bibliafordítások 1950 előtti történetét tekinti át. Az ismertetés a nemzetközi bibliafordítások terén kénytelen erősen válogatni, a legna­gyobb befolyást gyakorló fordításokra koncentrálva, ám a Szentírás magyar átültetései terén valamennyi kiadványra kitér. Az áttekintés értéke itt részben abban áll, hogy az olvasó egyetlen, jól követhető vonalvezetés mentén tekint­ heti át a bibliafordítások eddigi történetét, másrészt abban, hogy egyes nemzeti bibliák fordítási módszerei vonatkozásában (különösen is pl. a Vulgata, a Luther Biblia vagy a King James Verzió esetében) a magyar nyelven elérhető korábbi bevezetőkhöz képest számos új és lényeges információt közöl.

A 4. fejezet Eugene A. Nida hozzájárulását mutatja be a bibliafordítás ügyéhez. Eugene A. Nida (1914–2011) az Amerikai Bibliatársulat fordítási titkáraként, a The Bible Translator folyóirat alapítójaként és főszerkesztőjeként, a háromévenkénti bibliafordítói találkozók megszervezőjeként, mind­ ezeken túl pedig alapvető elméleti szakmunkák szerzőjeként túlbecsülhetetlen érdemeket szerzett a bibliafordítás elméletének kidolgozásában és számtalan bibliafordítási projekt gyakorlati megvalósításában. Ahogy Pecsuk Ottó írja: „míg korábban nem létezett átfogó, deskriptív igénnyel fellépő »bibliafordítás­-elmélet«, addig Nida ezt teremtette meg, és egyszerre adott elméleti és gyakorlati útmutatást a területen tevékenykedő sok ezer bibliafordítónak.” (110. o.) Módszere „dinamikus ekvivalencia”, majd „funkcionális ekvivalencia” néven vált ismertté, és fejtette ki világszerte a hatását, teremtve progresszív alternatívát a „formális ekvivalencia” mechanikus fordítói gyak­orlata mellé. Nida főbb írásait a szerző kronológiai sorrendben elemzi, ami lehetővé teszi, hogy az életműben bekövetkezett hangsúlyeltolódásokat is be­ mutassa. Pecsuk már itt is többször hangot ad annak a meggyőződésének, hogy Nida elvi megállapításait máig érvényesnek tekinti, a gyakorlatban pedig az ő bibliafordítási metodikáját tartja a leginkább használhatónak.

Az 5–8. fejezetek előbb azt mutatják be, hogy Nida milyen hatással volt a bibliafordítás gyakorlatára (5. f.), majd a vele szemben megfogalmazott kritikákra tér ki (6. f.), illetve azokat az újabb fordításelméleteket ismerteti, amelyek Nida elmélete korrekciójának tekinthetők (7. f.). Pecsuk elismeri, ha ezek az új irányzatok Nida rendszerének gyenge pontjaira tapintanak rá, de összességében egyik új megközelítési módot sem tartja az elmélet, de főleg a gyakorlat vonatkozásában alkalmasnak arra, hogy felváltsa a nidai alapelveket. Egyedül a Christiane Nord által kidolgozott, funkcionalista nyelvészeti alapokon álló skopos­-elmélet kap Pecsuk Ottótól pozitív értékelést (8.2.); bár ezt sem tekinti a Nida-­módszer valós alternatívájának, de annak pontosítása­ ként, hasznos kiegészítéseként el tudja fogadni (202k. és pl. 268. o.).

Az 5. fejezetben Pecsuk egy külön alfejezetben tárgyalja Nida magyarorszá­i hatását az új fordítású Biblia (ÚF, 1975) elkészítésére és későbbi revízióira (1990, 2014). Az egyházi köztudatban elterjedt nézet az, hogy míg az 1908­as Károli­-Biblia a formális megfeleltetésen alapul, addig az új fordítású Biblia már a dinamikus ekvivalencia nidai elvei alapján készült, szabadabb fordítás. Pecsuk 10 próbavers fordítása révén meggyőzően mutatja ki azonban, hogy a „direkt nidai hatás” az új fordítású Biblián sem mutatható ki, majd összefoglalóan megállapítja:

„Az új fordítás egy komoly biblikus hagyományban és kultúrában kívánta mai nyelvű fordítását adni a bibliai szövegnek, de az első pillanattól kezdve »liturgi­kus« bibliafordítás maradt, elsődleges szempontjai között volt az istentiszteleti használat. A fordítók igyekeztek »korszerű« fordítást adni, ugyanakkor tudták, hogy a pontos fordítás fogalma Magyarországon elválaszthatatlan a formai hűségtől, így az új fordítás alapvetően ilyen formahű fordítás maradt.” (165k. o.)

A 9. fejezet végül, az eddigi történeti és elvi alapvetést követően, a bibliafordítás néhány aktuális kérdését ismerteti (posztkolonializmus, inkluzív nyelvhasználat, jelnyelvi bibliafordítás), majd az ökumenikus bibliafordítás kérdését tárgyalja részletesen (9.4.), csaknem 60 oldalon (234–263. o.). Ebben az utolsó alfejezetben a szerző a katolikus–protestáns felekezetközi bibliafordítások történetét elemzi, és ismerteti a folyamatban lévő magyar vállalkozás előkészítését, illetve annak megvalósításával kapcsolatos elméleti és gyakorlati megfontolásait. Mint emlékezetes, az MRE Zsinata 2014­ben, éppen a revideált Újfordítású Biblia (RÚF) ünnepélyes elfogadása kapcsán foglalta határozatba, hogy kívánatosnak tart egy katolikus–protestáns közös bibliafordítást. A magyarországi katolikus egyház a kezdeményezést pozitívan fogadta, s azóta zajlanak a munka előkészületeit célzó egyeztetések is. Nagyon is érthető tehát, hogy a Magyar Bibliatársulati Alapítvány főtitkára a dolgozatát erre a projektre „futtatja ki”: nem lekicsinyelve néhány hazai kisegyház most készülő bibliafordítását, a magam részéről azt gondolom, hogy ez lesz az a legközelebbi, katolikus és protestáns részről egyaránt komoly erőforrások mozgósítását igénylő vállalkozás, amely a magyar bibliafordítások történetének új, meghatározó jelentőségű epizódját képezheti majd.

Végül a szerző a 10. fejezetben összefoglalja az eddig elmondottakat, majd röviden, de velősen megfogalmaz néhány ajánlást a jövőbeli magyar nyelvű bibliafordítások és revíziók számára (267–269. o.). Pecsuk Ottó itt – a könyv címérben szereplő hármas mottóra is magyarázatot kínálva – leszögezi, hogy a „jó bibliafordítással” szembeni elvárás a „pontosság, érthetőség és természe­tesség” hármas kritériumrendszerének érvényesülése. Pecsuk elismeri, hogy a teljesen formális és a mindenben parafrázisszerű fordítás egy skála két vég­ pontján helyezkedik el, s minden bibliafordítás valójában valahol e két véglet között foglal helyet, mint ahogy azt is elfogadja, hogy a skálán egy fordítás helyét a célközönség elvárására tekintettel kell kialakítani. Ezzel együtt is vallja azonban, hogy nem minden fordítás jó, amire van igény, hiszen a jó és elfogadható bibliafordításnak objektív feltételei is vannak: az eredeti nyelvekből kell készülnie, tesztelhető és ellenőrizhető kell, hogy legyen, készítői szakmai hozzáértését a megbízó szervezetnek garantálnia és ellenőriznie kell, illetve előzetesen rögzíteni kell azokat a fordítói elveket és mechanizmusokat, amelyeket a fordítók követni fognak, s ezeket a megbízó szervezetnek előzetesen jóvá kell hagynia. Pecsuk Ottó szerint „a Károli­ vagy a Káldi-­fordítások további modernizálása nem járható út” (268. o.), az ún. „egyszerű fordítások” pedig ugyan jelentős missziói potenciállal rendelkeznek, ám közvetítő nyelvből, világosan megfogalmazott és kommunikált elvek nélkül készülnek, így nem felelnek meg a „jó fordítás” követelményeinek. Végül a szerző abban a reményben zárja a művét, hogy a katolikus–protestáns együttműködésben készülő új magyar fordítás nemcsak a „pontosság, érthetőség és természetesség” hármas kritériumrendszerének fog majd megfelelni, de a magyar biblia­ fordítások választékában a missziói célzatú, könnyen érthető fordítás szere­ pét is be fogja tudni tölteni.

Dr. Pecsuk Ottó meggyőzően mutatja ki, hogy ezidáig nem született még olyan fordítás­elmélet, amely Eugene A. Nida funkcionális ekvivalencia el­méleténél meggyőzőbben definiálná egy bibliafordítás célját, rögzítené sikerességének kritériumait, és jelenthetne hathatósabb segítséget a gyakorlati bibliafordítói munkában. Pecsuk azonban, a nemzetközi bibliafordítói gyakorlatot is követve, meggyőzően kombinálja Nida fordítói elveit Christiane Nord skopos-­elméletével. Ez utóbbi ugyanis lehetővé teszi, hogy egy biblia­ fordítói, illetve revíziós munkacsoport a lehetséges jó fordítások követelményeinek – nidai szempontok alapján meghatározott – keretei között a meg­ célzott befogadó közeg előzetes elvárásaira tekintettel dönthesse el, hogy a készülő fordítás hol fog elhelyezkedni a formális és a funkcionális fordítás skálájának két, még elfogadható végpontja között. Ezt az eklektikus elméletet és egyben munkamódszert, az újfordítású Biblia 2014­-es revíziója során szerzett tapasztalataim fényében is, kellően megalapozottnak és az aktuális magyar, protestáns közegünkben jól használhatónak gondolom.

Összefoglalásként megállapíthatjuk: Dr. Pecsuk Ottó kiemelkedő alapossággal térképezte fel a bibliafordítások és a fordítástudomány történetét, ki­ váló kritikai érzékkel elemezte legújabb irányzatait, és teológusként, valamint a magyar protestáns bibliakiadás ügyének felelős egyházi megbízottjaként jól használható, a gyakorlati bibliafordításban és bibliarevízióban is támpontokat kínáló megállapításokra jutott. Az érdekfeszítő és hiánypótló monográfiához a szerzőnek szeretettel gratulálok, olvasását pedig lelkészeinknek, teológusainknak és a bibliafordítások iránt érdeklődőknek szeretettel ajánlom.

Kustár Zoltán

Megjelent a Collegium Doctorum. Magyar Református Teológia 2021/2. (17. évfolyam) számában.