Lélektől lélekig. Pasztorálpszichológia mindenkinek
Lélektől lélekig. Pasztorálpszichológia mindenkinek
„Meggyőződésem, hogy a «lelki kísérés» lesz az egyház legfontosabb lelkipásztori feladata a következő korokban” – írja egy 2021-es szövegében Tomáš Halík cseh katolikus pap, aki egyszersmind a Károly Egyetem vallásszociológia professzora Prágában.
Bővebben
Mivel magam is hajlamos vagyok ezt a véleményt elfogadni, örömmel és érdeklődéssel vettem kezembe Bakk-Miklósi Kinga és Hézser Gábor Pasztorálpszichológia című, nemrég megjelent kézikönyvét. Örömmel, hiszen nem vagyunk bővében a téma korszerű és közérthető összefoglalásainak, ugyanakkor kíváncsisággal, mivel a kötet egységes, rendszerszemléletű keretet ígér az egyes témák feldolgozásában, illetve az elmélet mellett a gyakorlatban alkalmazható technikák részletes leírását is tartalmazza. Külön érdeme, hogy mindez végre nem fordításként, hanem eredeti magyar nyelvű munkaként kerül az íróasztalunkra, illetve könyvespolcunkra.
A pasztorálpszichológiával is úgy vagyunk, mint minden lélektani irányzattal vagy területtel, aminek valamiért éppen divatja van – jól csengő szó, csak nekünk ne legyen rá szükségünk. Vagy még inkább: mindenki másnak szüksége van rá, kivéve nekünk. Bakk-Miklósi Kinga és Hézser Gábor munkájának egyik legnagyobb érdeme, hogy leépíti ezt az előítéletet a laikus olvasóban, vagy ahogyan magamon tapasztaltam, számtalan váratlan felismeréssel, úgynevezett „aha-élménnyel” ajándékozza meg. Amiből egyenesen következik, hogy a könyv egyáltalán nem a szakembereknek szól kizárólag, hanem mindenkinek, akit csak kicsit is érdekel saját lelki jóléte, illetve annak a szűkebb-tágabb egyházi közösségnek az egészséges működése, amelyhez tartozik. A rendszerszemlélet alkalmazása ebben az összefüggésben azért is tűnik igen gyümölcsözőnek, mivel maga a vallás – természete szerint – holisztikus. A kötet öt nagy tematikai egységben, összesen 21 fejezetben tárgyalja a pasztorálpszichológia kérdéseit, a függelékbe került gyakorlati útmutatók mellett – ez utóbbi a teljes szöveg közel ötödét teszi ki. Ha az első oldaltól az utolsóig folyamatosan olvassuk végig, szinte elkerülhetetlen, hogy úgy járjunk, mint az egyszeri medikus, aki a tankönyvben szereplő összes betegség tüneteit felfedezte magán, miközben vizsgára készült. Ennek ellenére ne riadjunk vissza az egyes témakörök elmélyült tanulmányozásától, mert a különböző problémák bemutatása mellett azonnal a terápia lehetőségeit is megtaláljuk. Ha nem lenne blaszfémia egy tudományos munkával kapcsolatban, azt is mondhatnám, a szerzőpárosnak köszönhetően kiváló önsegítő könyvet kap kezébe az olvasó.
Bakk-Miklósi Kinga és Hézser Gábor abban is példamutató, hogy bátran nyúl napjaink legvitatottabb, egyben legkényesebb egyházi kérdéseihez. Már az első, elméleti bevezető részben olyan fontos témákat érintenek és helyeznek új megvilágításba, mint a sikeres kommunikáció (aminek jellemzője, hogy képes a rendszer befolyásolására), a vallás funkciója (értelmet ad olyan fogalmaknak, amelyek más rendszerekben nem meghatározhatók) vagy a szekularizáció (nem a világ szekularizálódik, hanem a vallás képtelen kapcsolatteremtő kommunikációra vele). A genderkutatás emberképét a későbbiekben külön fejezetben tárgyalják a szerzők, a közgondolkodásra jellemzőnél jóval tágabb történeti és fogalmi kontextusba ágyazva azt. Ma már nehezen megkérdőjelezhető, hogy a lelkigondozásnak genderszenzibilisnek kell lennie, azaz terápiás helyzetben másképpen kell közelítenie a férfihoz és a nőhöz vagy éppen egy családhoz.
A pasztorálpszichológia egyik legizgalmasabb kérdése számomra a különböző istenképek kialakulásának háttere, illetve ezek patologizáló, illetve gyógyító természete – a szerzőpáros ugyancsak külön fejezetben foglalkozik a témával. Bizony, az egyház jövője szempontjából is döntő jelentősége van annak, hogy milyen Istenben hiszünk. Démoni ítélőbíró vagy irgalmasan szerető Atya, a halál vagy az Élet Istene, könyvelő vagy Jó Pásztor, a teljesítmény vagy a termékenység Istene? Az egyes felfogások bemutatásának konkluziója egyszerre revelatív és reménykeltő: a démonistenek hamis képe mögött kivétel nélkül valamilyen emberkép húzódik meg, amelyek leleplezésével lehetséges a szabadulás csábításukból.
Ez a gyógyulás értelemszerűen feltételezi a hit és a spiritualitás fejlődésének lehetőségét. A különböző fázismodellek bemutatása ugyancsak fontos fejezete a kötetnek. Lényeges megállapítása a szerzőknek, hogy az egyházi gondolkodás hajlamos megfeledkezni a személyes vallásosság életkorhoz kapcsolódó változásáról, holott maga a Szentírás tanúskodik róla, amikor Szent Pál így fogalmaz egyik levelében: „Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyerek, úgy gondolkoztam, mint a gyerek, úgy ítéltem, mint a gyerek. De amikor elértem a férfikort, elhagytam a gyerek szokásait.” (1Kor 13,11)
Az egyes értelmezések gondolatébresztő bemutatása mellett azok kritikája is helyet kapott, szabad teret engedve az olvasó saját gondolatainak, szintetizáló kedvének. A fázisok mellett a típusok is fontos fogalmát jelentik a pasztorálpszichológia elméleti fegyvertárának. Bár az efféle, emberekre alkalmazott kategorizálás esetében természetes, hogy „mindenkire vonatkozik, de tökéletesen senkire nem illik” – mégis hasznos segédeszköz a hétköznapi lelkigondozásban. A szerzők négy alapesetet ismertetnek a vonatkozó fejezetben: a távolságot tartó és a közelséget kereső, illetve a változást kerülő és a változatosságot kereső ember típusát. Ezeket egészíti ki aztán a nárcisztikus és a fóbiás személyiség rövid ismertetése. Különösen értékelendő a kötetnek az a szemléletmódja, hogy a pasztorálpszichológiát nem a lelkészek segédeszközének tekinti a hívek „kezelésében”, hanem az egész egyház közös ügyének, ami abban is tetten érhető, hogy az egyes típusok leírását éppen a lelkészek személyén keresztül illusztrálja. Napjainkban kifejezetten aktuális a bűn és a megbocsátás, valamint a szenvedés és a vigasztalás mibenlétének, működésének, illetve összefüggéseinek részletes vizsgálata, mivel ezek teológiai megítélésében is jelentős léptékű változásnak vagyunk tanúi. A moráltörténet arról tanúskodik, hogy bizonyos alapelvek változatlansága mellett az ember tetteinek erkölcsi megítélése folyamatosan változott az idők folyamán, a jelenkor egyházi gyakorlata viszont nem igazán tart lépést a pszichológia aktuális eredményeivel. Ilyen fontos felismerés a bűn ambivalenciája vagy komplexitása, ami azt jelenti, hogy az nem csupán etikai értelemben vett rossz, hanem a lét differenciáltabb megismerésének segítője. Általa megtanuljuk, hogy nem vagyunk mindenhatók, felismerjük korlátainkat, a határainkat pedig tudatosan vállaljuk. Ez a bűnértelmezés felhívja figyelmünket a felelősségre, amit tudatalattink iránt viselünk, hiszen épp annak reális érzékelése, illetve elfogadása teszi lehetővé, hogy „borzalmasságainkat” ne másokra vetítsük ki, egyszersmind képessé váljunk a megbocsátásra – másoknak és persze önmagunknak is. Hasonló gondolatokat olvashatunk egyébként a nemrég elhunyt Mustó Péter jezsuita szerzetes munkáiban.
Mivel a megbocsátás nem kényszeríthető ki, erőltetése pedig egyenesen kontraproduktív lehet, a bűnvallás és az esetleges jóvátétel nem eredményezi annak hiánytalan megvalósulását. Amiből egyenesen következik, hogy „az önmagunkkal való kemény, küzdelmes konfliktus tud csak képessé tenni a megbocsátás elfogadására”. Ez pedig a katolikus gyakorlat számára azzal a gyakorlati következménnyel jár, hogy „a gyónásnak (…) elengedhetetlen feltétele egy hosszú, alapos előkészítő lelkigondozói folyamat”, hogy aztán ezt zárja le a liturgikus-rituális aktus. A szenvedés ugyancsak folyamatosan jelenlévő kérdés a keresztény közösségben, hiszen nincs köztünk olyan, aki életének egyetlen pillanatában sem kutatta volna több-kevesebb felindultsággal annak értelmét. Az Ószövetség sokrétegű és az Újszövetség Krisztus-központú szenvedésfelfogásának bemutatása után a szerzők pszichológia megközelítésének gyújtópontja, hogy a szenvedés az élet egyik konstruktív dimenziója lehet, gazdagíthatja és elmélyítheti azt. „A szenvedésben benne rejlik egy fizikai, pszichikai, spirituális és szociális fejlődési folyamat lehetősége” – hangsúlyozzák, majd meggyőzően bizonyítják is. Mindehhez hathatós segítséget nyújthat a szakszerű vigasztalás, ami azonban a közhiedelemmel ellentétben „nem verbális produktum, hanem történés”, és rajtunk kívül álló módon történik, hiszen a lelkigondozó maga nem vigasztal, hanem csupán vigaszt nyújt.
Hosszan lehetne még citálni a Pasztorálpszichológia által felvetett, majd szakavatott módon tárgyalt kérdések sorát, erre azonban egy recenzió keretei túlságosan szűkösek. Annyit azonban még feltétlenül hozzá kell tennünk az idézett példákhoz, hogy a szerzők alapos elemzést és hasznos eszköztárt nyújtanak az olvasónak olyan súlyos helyzetek megértéséhez és kezeléséhez, mint amilyen a depresszió és a szuicidális állapot; a konfliktusok, krízisek és traumák feloldásának lehetőségei; nem utolsó sorban pedig az öregedés előbb-utóbb mindannyiunkat utolérő lelki válságának kérdései.
Bakk-Miklósi Kinga és Hézser Gábor kézikönyvével kapcsolatban az alapvetően laikus olvasó nem sok kritikai megjegyzést fogalmazhat meg, ugyanakkor egy reménybeli második, javított kiadás számára hasznos lehet pár észrevétel. Nem tudni, hogy az idő rövidsége vagy más ok miatt maradt el, de úgy tűnik, szükség lett volna még egy korrektúrafordulóra a nyomtatás előtt. A kötetben maradt apró hibák nem értelemzavarók vagy különösebben bántók, de egy tartalmilag ennyire igényes munka megérdemli, hogy megjelenésében is hibátlan legyen. Rendszeresen előfordul a szövegben elütés, írásjel- és szóközhiány, utóbbiból többlet, a kiemelés módszerének következetlensége, illetve a speciális (idegen nyelvi) karakterek használatának mellőzése.
Miután magam is készítettem már tudományos kiadványt, tisztában vagyok vele, milyen dilemmát jelent a felhasznált szakirodalom közlésének módszere. Bakk-Miklósi Kinga és Hézser Gábor azt a megoldást választotta, hogy lábjegyzetekben közli a hivatkozásokat, majd az egyes fejezetek végén ad irodalomjegyzéket. Nem szakmabeli, ám a téma iránt érdeklődő olvasóként nekem azonban szerencsésebbnek tűnne, ha a felhasznált munkák a kötet végén, egyetlen bibliográfiában kerülnének felsorolásra, megkönnyítve ezzel a felhasznált szerzők és műveik körének könnyebb beazonosíthatóságát. A tudományos világ(piac) aktuális trendjének ellentmondva a kézikönyv feltűnően nagy arányban tartalmaz német nyelvű hivatkozásokat. Ez mindenképpen üdítő változatosság a ma már szinte teljesen elangolosodott közegben, ugyanakkor akad néhány olyan fejezet, ahol mint olvasó örültem volna egy gazdagabb válogatásnak a témára vonatkozó angolszász termésből. Ugyancsak az egyszeri olvasó további tájékozódását segítené praktikusan, ha a magyar nyelvű szakirodalom külön jegyzéket kapna. Elismerés illeti ugyanakkor az igen részletes és jól használható tárgymutatót.
A kiadók által elvégzett munka számos tekintetben figyelemre méltó. Bár a könyv hatszáznál több oldalt számlál, igazán kézre áll: mérete, súlya nem hat az olvasási élmény ellenében; a szöveg tördelése a szemnek kellemes, könnyen áttekinthető, igényes; a címlap tipográfiája kreatív és ízléses. A nyomda, illetve a kötészet ugyancsak szépen dolgozott, a kiadvány esztétikai szempontból a legmagasabb elvárásoknak is megfelel, és úgy tűnik bírni fogja azt a strapát, amit egy ilyen szakkönyvnek el kell viselnie, főleg vizsgaidőszakban. Summa summarum: Bakk-Miklósi Kinga és Hézser Gábor munkájáról csak felsőfokban lehet beszélni. A sors azonban – jól tudjuk – sokszor igazságtalanul bánik a népszerű kézikönyvek címével és íróival. Így lett például a Sőtér István és Béládi Miklós szerkesztette A magyar irodalom története című klasszikus sorozat első hat kötetéből Spenót, a folytatásából pedig Sóska – utalva borítójuk színére. Mérget vennék rá, ebben az esetben sem történik másként, és a Pasztorálpszichológiát hamarosan már csak kék könyvként fogják emlegetni egymás között a bennfentes olvasók. De ezt talán maguk a szerzők sem bánják majd.
Bakk-Miklósi Kinga – Hézser Gábor: Pasztorálpszichológia. Rendszerszemléletű alapok és gyakorlati szempontok segítőknek. Kálvin Kiadó – Exit Kiadó – Erdélyi Múzeum-Egyesület, Budapest – Kolozsvár, 2023. 616 p.
Koncz Attila
A recenzió megjelent a RomKat.ro oldalon 2023. november 21-én.
Kevesebb
Hangsúlyeltolódás
Bakk-Miklósi Kinga és Hézser Gábor munkáját örömmel vettem kézbe. Tisztelet és köszönet a szerzőknek, lektoroknak, bizonyára sok munkát fektettek az alkotásba. A Kálvin Kiadó, Exit Kiadó és az Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent mű hiánypótló, izgalmasnak és tartalmasnak ígérkezett.
Nem vagyok a pasztorálpszichológia szakértője. Gyakorló lelkipásztorként, lelkigondozóként, egyetemi oktatóként, önismereti csoportok vezetőjeként vettem kézbe a könyvet.
Számtalan kérdéssel találkozom, amelyben konkrét segítségre, hasznos szempontokra számítottam az új kiadványból.
Összességében egy ismeretanyagban nagyon gazdag, jól strukturált, hasznos kézikönyvet ismerhettem meg, de több helyen hiányérzetem maradt. Különösen a hitvallásosság, a
teológiai, bibliai megalapozottság hiányzott: többféle irány és elképzelés ismertetése mellett kevéssé vagy egyáltalán nem jelenik meg benne a teológiai háttér, református, hitvaló örökségünk, az evangéliumi szemlélet.
1. Önmeghatározás
A könyv bevezetésében olvashatunk önmeghatározásáról: egy oktatói gyakorlat összegzését tarthatjuk kezünkben, mely a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző és Zeneművészeti Kar alkalmazott teológia–pástanulási helyzetben. A tankönyv azonban sosem áll magában: mögötte tanmenet, tanterv, tanulási célok, célrendszerek vannak, s a felhatalmazó közösség is, akik érdeke, feladata, kötelessége a nevelés, tanítás. Ha ez a könyv tankönyv, olvasóként érdekelt volna nemcsak a tanítási alaphelyzet, de a háttér többi részletének az ismerete is. Így kicsit lóg a levegőben, hogy pontosan kinek, miért íródik.
Olvashatunk a pasztorálpszichológia önmeghatározásáról is: magát a teológia és a humán társtudományok közti határsávba helyezi el, talán közvetítő, szintetizáló szerepe is van. Az örök kérdésekben való elmélyedés s a tudományok egymásra utaltságának hangsúlyozása is feladata. A megközelítésben kiemelt jelentőségű a rendszerszemlélet, ami több humán tudományterületről is jól ismert.
2. Forma
A könyv kellemes megjelenésű, grafikai szempontból átgondolt, elegáns. A szerkezete érthető, tagolása segíti a tartalom megértését, befogadását. Az egyes témák elején tartalmi összefoglalást, címszavakat találhatunk, ami segíti a fejezet átláthatóságát, sőt akár a tanulás is történhet a címszavak megjegyzésére építve. Ugyanakkor a fejezetek végén kérdések, gondolattérképek hozzájárulhatnának a tankönyvként való használathoz. További ábrák, kiemelések, definíciók is hiányoznak, melyek tovább hangsúlyozhatnák a tankönyvi jelleget.
A fogalmazás, nyelvi megoldások eltérőek a könyvben: néha egyetemi jegyzetszerűen rövid, szinte vázlatos, máskor alapos, hosszabban kifejtett. A lábjegyzetekben gazdag további irodalom, megjegyzések, hasznos utalások találhatóak. A legvégén található kulcsszavak és szerzők szerinti név- és tárgymutató segíti a kézikönyvként történő használatot is.
3. Tartalom
Összességében rendkívül informatív, gazdag tudásanyaggal találkozunk a Pasztorálpszichológia című könyvben, a szakirodalmi áttekintés alapos, az esetek leírása pontos, és helyénvaló módon alkalmazzák őket a szerzők. A humán tudományok oldaláról sok szempontot kaphatunk, a teológiai oldalról viszont annál kevesebbet. A biblikus megalapozottság, a rendszeres teológiai szempontok, a hitvallásosság hiánya fájó. Ez még akkor is lehetséges lenne, ha a szerzők valamiért nem akarnának kizárólagos álláspontot megnevezni egy-egy kérdésben. Kérdés számomra, hogyan lehet az emberről, az embert érintő kérdésekről pasztorálpszichológiai állításokat
megfogalmazni, modelleket állítani, gyakorlati útmutatásokat kijelölni teológiai megalapozás, hitvallásosság nélkül?
A könyv első fejezetében a pasztorálpszichológia fejlődését ismerhetjük meg, majd nagyon találó ábrákon értelmezhetjük a pasztorálpszichológia tudományos elhelyezkedését (34–36.). A teológiai rész különösen figyelemfelkeltő: a gyakorlati teológia jelen van, de hiányzik a többi teológiai tudományterület. Pedig ezek nélkül nem lehet teológiai megközelítésről beszélni: a végeredmény nagy valószínűséggel egyoldalú vagy hiányos lesz.
A második, harmadik és negyedik fejezetekben a pasztorálpszichológia és az emberkép, vallásosság és az egzisztenciális témák tárgyalása következik. Számtalan rendkívül hasznos megközelítéssel, modellel találkozhatunk, akár az egészség–betegség kérdése kapcsán (Antonowsky funkcionális vallásfelfogása – 81.), az istenképtípusok leírásában. A patológiákban megjelenő vallás témakört a teológiai oktatás keretében nagy hangsúllyal kellene tanítani, mert ezek ismerete elengedhetetlen a gyülekezeti tagokkal való kapcsolatrendszerben, ugyanakkor ezen a ponton a kompetenciahatárok felismerésére nagy szükség lenne: hol vannak a lelkipásztori, lelkigondozói kompetencia határai, felelőssége ezen a téren?
Nagyon örvendetes a depresszió és szuiciditás, valamint a szenvedés-vigasztalás témáinak jelenléte: ezek a gyülekezeti gyakorlatunk, lelkipásztori és lelkigondozói munkánk mindennapos részei. A spirituális kompetenciáról szóló rész igen előremutató és figyelemfelkeltő része a könyvnek, mely a jövőben a teológusok és segítő hivatásban munkálkodók között egyre fontosabbá fog válni.
A könyv legnehezebb részei azok a teológiai szempontból sarkalatos kérdések voltak, melyek a mai világban nagyon aktuálisak, nehéz témák, és igénylik a hitvalló állásfoglalást is.
A genderkutatás emberképe című fejezetnél (9 –107.) nem igazán volt világos a szerzők szándéka. Az egész fejezet leíró jellegű, és kicsit zavaros. Ha ez egy tankönyv, akkor ebben a kérdésben különösen is felelőssége a szerzőknek az átfogó tudásátadás és a különböző felfogások ismertetése mellett megszólaltatni az evangéliumi, református keresztyén hitvalló megközelítést. Ez teljesen hiányzik ebből az egységből. A fejezetben a genderelméletek minden tekintetben tudományosan vannak bemutatva, miközben azok tudományos megalapozottsága még a tudományos diskurzus részét képezi, illetve az egész kérdés erőteljesen politikailag, ideológiailag meghatározott. A gender ideológia sarokpontjaival találkozhatunk, de a teológiai érvek a genderelmélet kritikájára vonatkozóan nem szerepelnek a könyvben. Akiket említ: katolikus antigenderizmus, fanatikus fundamentalista keresztyén csoportok – ennél bővebb teológiai reflexiója lehet a témának. Még kevésbé érthető a gender és feminista teológia együtt tárgyalása, valamint a nők és férfiakkal szembeni különbségtételek, hátratételek, bántások említése, mint amire a gender teológia/feminista teológia a megoldás. Égetően hiányzik ezen a ponton az evangélium: az, hogy miként lehet a férfi férfivá és a nő nővé Krisztus újjáteremtő, gyógyító munkájában?
A fejlődéslélektani résznél szomorúan tapasztaltam, hogy Erikson fejlődési modellje (125–127.) kritika nélkül szerepel a műben. Ha ez tényleg tankönyv, akkor Erikson kritikájának helye lenne benne: a majd 75 éves modellel szemben már a 2000-es évek elején megjelentek a kritikák (F. Schweitzer stb.), hiszen a modell a modernista, lineáris fejlődés alapú világképére alapul, ami napjainkra rég nem aktuális. A bűnről és megbocsátásról szóló rész hasonlóan csalódás volt, mint tankönyv egyáltalán nem közvetít teológiai állításokat, a keresztyén tanítás lényegét. Feltérképezi, mit tesz a bűn a személyiséggel, hogyan hat rá, s torzítja, de a bűnt mindössze kapcsolati zavarként határozza meg (248.). A bűn ennél jóval több: hiányzik a rendszeres teológiai megalapozás, fogalmi tisztázás, így ez a fejezet, hasonlóan több más egységhez, csak nyomokban tartalmaz teológiai karaktert, evangéliumi megfogalmazásokat.
A Pasztorálpszichológia ötödik fejezete a gyakorlatról szól. Ez az egység mintha egy különálló könyv lenne: könyv a könyvben, nagyon gazdag függelékkel, gyakorlati anyaggal, ötletekkel, esettanulmányokkal. A tárgyalt témák a segítő kapcsolat, család, családbiográfia, konfliktus, krízis és trauma, gyermek-lelkigondozás, öregedés, álom, rítusok. A mindennapi lelkészi, tanári munkát segítő, rendkívül hasznos és jól forgatható egység, ez teszi igazán kézikönyvvé ezt a művet. Az ehhez az egységhez kapcsolódó függelék egy igazi kincsesbánya, különösen azoknak, akik sokat mozognak a segítő gyakorlatban.
4. Összegzés
Összefoglalóan elmondható, hogy a Pasztorálpszichológia. Rendszerszemléletű alapok és gyakorlati szempontok segítőknek hasznos kézikönyv lehet lelkipásztoroknak, segítőknek, égető kérdésekben azonban nem foglal állást, nem ad útmutatást. Az adott témában elmélyedni akaró olvasónak magának kell hozzátennie és megfogalmaznia a teológiai tartalmakat, a hitvallásos megközelítést. Ennek a szintézisét is magának kell elvégeznie a könyvben olvasható tudásanyaggal. Az a benyomásom, hogy az egyensúlykeresés közben inkább a humán tudományok felé mozdul el a mű.
Nyitott kérdés maradt számomra, hogy ha ez tankönyv, akkor kiknek szól, és kiknek nem? Sokkal inkább egy hasznos kézikönyvet ismerhetünk meg, amely segédanyaga lehet egy majdan születő pasztorálpszichológiai munkának, ami valóban tükrözi a teológiai oldalt, biblikus, evangéliumközpontú és széles körben használható a keresztyén közösségekben.
Dr. Thoma László
Dr. Thoma László Hangsúlyeltolódás című recenziója megjelent a Sárospataki Füzetek 2023/1 lapszámának 151-154 oldalain.
Bakk-Miklósi Kinga – Hézser Gábor: Pasztorálpszichológia. Rendszerszemléletű alapok és gyakorlati szempontok segítőknek, Kálvin Kiadó – Exit Kiadó – Erdélyi Múzeum-Egyesület, Budapest – Kolozsvár, 2023. 612 oldal
Nem vagyunk egészen kiszolgáltatva a személyiségünknek
A keresztyén embernek is vannak félelmei, szorongásai, emellett derűlátó érzelmei, és ezek nem zárják ki egymást. Ránk vajon melyik személyiségtípus a legjellemzőbb? Mit kezdhetünk e tudással, ezekkel az információkkal? Van-e jelentősége, hogy férfi vagy női lelkigondozóhoz fordulunk? A többi között e témákról beszélgettünk Bakk-Miklósi Kinga pszichoterapeutával és Hézser Gábor református lelkésszel, pasztorálpszichológussal.
Orvosságot csak betegségre kutatnak. De milyen élethelyzetre adott választ a pasztorálpszichológia megszületése?
Hézser Gábor: Amerikában egy pszichózisokat átélt lelkipásztor, Anton Boisen kezeléséhez köthető a tudományág modern kori megjelenése. Honnan jövök? Ki vagyok? Hová megyek? Ezeket az elvont kérdéseket vonta be a pasztorálpszichológia a lelkigondozásba annak idején. Ezek megválaszolásához tudatában kell lenni az embert meghatározó, teremtettségéhez tartozó lelki működéseknek, úgy mondhatnánk, az istenismerethez emberismeretnek kell kapcsolódnia.
Mi jellemzi a pasztorálpszichológia emberképét?
Bakk-Miklósi Kinga: Hétköznapiságában, spirituális, kognitív, érzelmi egységében közelíti meg a személyt. Számol a benne lévő ambivalenciával (két egymással ellentétes érzéssel), azzal, hogy egyszerre lehetnek „igen”-jei és „nem”-jei, de ennek a feszültsége kibírható. Figyelembe veszi, hogy a keresztyéneknek is vannak félelmeik, szorongásaik, emellett derűlátó érzelmeik, és ezek nem zárják ki egymást. Elfogadásuktól emberközeli és pragmatikus (életszerű, gyakorlatias) a pasztorálpszichológia.
Hézser Gábor: Kingával huszonöt éve dolgozunk együtt, látszik, hogy hatott rá a teológia. Luther azt vallotta, egyszerre vagyunk bűnösök és megváltottak – tökéletlenek. A pasztorálpszichológia szerint az emberképünk a milói Vénuszhoz hasonló: csodálatos alak, amelynek nincsenek karjai. Ma azt mondanánk, fogyatékkal él. A szimbólum feloldása: tökéletlenek vagyunk, de következtethetünk rá, mennyire csodálatos lesz a tökéletes.
A tavaly megjelent Pasztorálpszichológia című könyvükben kitérnek a férfias hitvilágra, az androcentrikus istenképre. Példákkal szemléltetve mit jelent ez?
Bakk-Miklósi Kinga: A kérdés az, merünk-e férfiakká és nőkké válni. Fogadjuk el, hogy a nőnek szabad női, a férfinak pedig férfiúi szemléletet és érzelmeket érvényesítő hitrendszerben élnie. Ez így van jól!
Hézser Gábor: A teremtéstörténetet szimbolikusan értelmezve: a férfi önmagában még nem ember, és a nő sem, csak a kettő együtt. Mózes első könyvében azt olvassuk: „Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.”
Bakk-Miklósi Kinga: Istenképünk folyamatosan változik.
Hézser Gábor: És személyiségspecifikus. Egy depresszív típusú embernek természetszerűleg eltér az istenképe egy racionálisétól. Olyannak képzelem el, amilyenre éppen szükségem van. Azért is jelenik meg sokféle alakban az Örökkévaló a Bibliában, hogy a legkülönbözőbb élethelyzeteimben is „az én Istenem legyen”. Olykor értem küzdő harcosra van szükségem, máskor jó pásztorra, aki a tenyerén hordoz, némelykor a Teremtőre, aki mintha azt mondaná: „Adtam hozzá képességet, légy kreatív, hiszen képem és hasonlatosságom vagy!” Máskor arra, aki velem szenved.
Bakk-Miklósi Kinga: Az istenképem mindig olyan, amely belefér az egyéni biográfiába, a megélt tapasztalatokba, érzelmekbe. Élményeink korlátozzák a róla alkotott képünket.
Hézser Gábor: Az Úr egész életünkön át követ bennünket.
Ő követ minket?! Nem mi őt?
Bakk-Miklósi Kinga: Ez kölcsönkapcsolat, én követem őt, ő engem.
Hézser Gábor: Az istenkép a keresztyén kultúrtörténet és a teológia fejlődése folyamán mintha redukálódott volna. Gyakran „az” Isten – „a” Krisztus. Ilyenkor elhalványulva marad az Atya és a Szentlélek alakja. A Szentháromságnak vagyok „képe és hasonlatossága”. Van bennem kreativitás, van lélekerő, azaz reményképesség és krisztusi elfogadás, tehát vállalhatom a határaimat. Nem kell túlhajszolnom magam, nem a teljesítményeimért fogad el Krisztus!
A pasztorálpszichológia milyen személyiségtípusokat különböztet meg, és ehhez milyen vallásformákat társít?
Bakk-Miklósi Kinga: A klasszikus négy vérmérsékleti típustól függően valóban beszélhetünk vallási hovatartozásról, a hétköznapokban pszichológusként mégis inkább azt hangsúlyozzuk, nem csupán egy típus, hanem azok ötvözetei vagyunk. A hitszemléletünk is ilyen. Vallási hovatartozásunkat általában még gyermekként eldöntik a szüleink, ha mégis magunk választjuk, akkor is rokonszenvezünk még egy-két vagy akár több irányzattal, szemlélettel, amelyek nem zárják ki egymást. Szándékosan relativizálok most, mivel nem hiszek ezekben a határvonalakban.
Hézser Gábor: Minden személyiségtípus a rendelkezésünkre áll. Ha doktori disszertációt írunk, elővesszük a racionális énünket, ha születésnapra megyünk, a könnyedebb lelkivilágunkat. Krízisben, konfliktusban azonban mindenkinek az alaptípusa tör felszínre.
Az imént nem a felekezeti hovatartozásra, inkább Fritz Riemann-nak a félelemhez köthető négy személyiségtípusára próbáltam célozni, amelyre a kötetben is kitérnek. Melyek ezek?
Hézser Gábor: Ijesztően hathat, hogy az egyes típusokra a klasszikus pszichiátriai elnevezést használta, pedig teljesen normális, hétköznapi emberekre vonatkoznak. A távolságtartó például inkább kerüli a közelséget, környezete komoly embernek tarthatja, inkább az északi, mint a dél-európai típusra emlékeztet. A túlzott közelség megriaszthatja.
Bakk-Miklósi Kinga: A hiszteroid az állandó pörgés embere, nyakába borul a másiknak, szeret puszit adni. Alapfélelme, hogy egyedül marad, nem veszik körbe emberek, éppen ezért igyekszik mindenkivel barátkozni. A kérdés az, hogy a kapcsolatait mennyire tudja elmélyíteni, mennyire sző tartós barátságokat.
És a továbbiak?
Hézser Gábor: A távolságtartó mint racionális alkat inkább kerüli az érzelmeket. Akkor érzi biztonságban magát, ha mindent meg tud magyarázni. Ellentéte a depresszív, ő az egyedülléttől riad meg. Kapcsolatot keres és ápol. Az érzelmek dominálnak nála. Együttérzőn áll mások mellé. Minden segítőnek szüksége van erre a tulajdonságra.
Bakk-Miklósi Kinga: A kényszeres a kiszámíthatóság, a pontosság, a „rend a lelke mindennek” elv alapján él, ez nem feltétlenül kézzelfogható dolgokra , tevékenységekre vonatkozik, hanem akár a kapcsolati rendezettségekre. A kiszámíthatóság jelenti számára a biztonságot. Alapfélelme a változás, a változékonyság, hogy nem befolyásolhatja, ellenőrizheti, tarthatja kézben, láthatja át a jövőt. Mind a négy személyiségtípus jegyeire szükségünk van valamelyest. Egyik elé sem tennék előjelet: sem pozitívat, sem negatívat.
Mindez hogyan befolyásolja az istenkapcsolatunkat?
Hézser Gábor: Például egy prédikáció elmondásában és hallgatásában is megjelenik. Ha a racionális vagy a depresszív típusú hallgatja ugyanazt az igehirdetést, mindkettő másképpen éli meg.
Bakk-Miklósi Kinga: A történet már ott megkezdődik, hogy a lelkész melyik személyiségtípusba tartozik, mivel ettől függően készül és prédikál. Eltérően hirdeti az Igét egy depresszív és egy kényszeres alkat is.
Hézser Gábor: A pünkösdi csoda, hogy a „különböző nyelvet beszélők” ugyanazt hallják meg. Fontos az is, hogy a prédikátor tudja, ő melyik személyiségtípushoz tartozik.
Bakk-Miklósi Kinga: De ez már önismeret és önreflexió kérdése. Ha tudom, milyen vagyok, akkor látom, hogyan készüljek az igehirdetésre, miképpen értessem meg másokkal magam. Ha alapjában véve skizoid alkat vagyok, magyarázok és racionalizálok, tegyek a retorikámhoz több érzelmet, lelkesedést és pontosságot, hogy az egésszé és mindenkinek érthetővé váljon. Nem vagyunk teljesen kiszolgáltatva a személyiségtípusunknak.
Hézser Gábor: A gyülekezetemben a prédikáció textusát általában ketten vagy négyen olvassák fel. Mária és Márta történetében azt mondja Jézus: „...kevésre van szükség, valójában csak egyre.” Ezt legalább négyféle érzelemmel adhatjuk elő: a skizoid, a depresszív, a hiszteroid és a kényszeres is másképpen hangsúlyozza. Így mindenkinek lehetősége van a saját és egy másik lelkivilágból hallani.
Miért nem inkább az a mérvadó, hogy kétezer évvel ezelőtt Jézus szájából hogyan hangozhatott el a mondat?
Hézser Gábor: Isten tiszteli teremtménye emberségét, és engedi, hogy mindenki a „saját fülével” hallja az Igét. Hiszem, hogy Jézus így mondhatta.
Bakk-Miklósi Kinga: Elképzelhető, hogy Jézus is a maga lelki alkatával, személyiségtípusa meghatározottságával jelentette ki, hiszen Isten Fia emberré vált.
Megállapítható a Bibliát olvasva, hogy Krisztus milyen személyiség lehetett?
Hézser Gábor: Nem, és nincs is rá szükség.
Bakk-Miklósi Kinga: Ahogy korábban is említettük, Istent ne akarjuk kategóriákba sorolni: nő-e vagy férfi, milyen személyiségtípus – inkább engedjük, hogy úgy szólítson meg bennünket, ahogyan arra nekünk szükségünk van.
Hézser Gábor: Az elméleti teológia a személyes istenkapcsolatot hangsúlyozza. Ez abban is megjelenik, amit egy istentisztelet bennem kivált. Méghozzá másként, mint a mellettem ülőben.
Bakk-Miklósi Kinga: A pasztorálpszichológia engedi és hagyja, hogy megtaláljuk a személyes utunkat, hangunkat, és lényegesnek tartja az egyéni istenkeresést.
Hézser Gábor: Mottója, küldetése: lehessek az, aki vagyok. E pontnál találkozunk Kinga és én, a pszichológia és a teológia. A pszichológia az önmegvalósítást, az individualizációt tűzi a zászlajára, a teológia pedig azt, hogy én istenképű lehessek, ne pedig az apám, az anyám vagy az egyházam képe.
Miben különbözik a férfi és a nő lelkigondozása?
Bakk-Miklósi Kinga: A hitelességben. Némely témákat életszerűen csak nő tud képviselni nő előtt, viszont nemtelen kérdéseknél mindegy, kivel állok szemben. Abortusz esetén például másképp rezonálok, mint egy férfi, persze ő is együttérez, de másképp.
Hézser Gábor: Amennyiben egy-egy kamaszlány ilyen kérdésekkel fordul hozzám: „Milyen a szerelem?”; „Hogyan viszonyuljak a fiúkhoz?” – akkor vagyok hiteles, ha elmondom, egy férfi mit gondol erről, és arra kérem, kérdezze meg a kolléganőmet is. Mind a kettőnkre szüksége van ahhoz, hogy ne vesszen el a valóság fele.
Bakk-Miklósi Kinga: Ideálisan egy férfinak és egy nőnek kellene jelen lennie, de a legtöbb esetben egyéni kísérésben, lelkigondozásban, terápiában csupán egy szakember ül velünk szemben, ezért számolnunk kell azzal, hogy „féloldalas” a vezetése. Annak megfelelően válasszunk lelkigondozót, hogy éppen mire van szükségünk.
Dóka Viktória interjúja a reformatus.hu oldalon jelent meg 2024. április 27-én.
Minden életkérdés mögött egy hitkérdés áll - Pángyánszky Ágnes írása
Bakk-Miklósi Kinga és Hézser Gábor 2023-ban megjelent pasztorálpszichológiai könyve jelentős és átfogó poimenikai munka, amely a szerzők eddigi gazdag és hosszú tudományos pályafutásának kiemelkedő eredménye.
Az evangélikus Lelkipásztor című folyóiratban jelent meg Pángyánszky Ágnes recenziója. A tanulmány teljes szövege ide kattintva érhető el.
