Nem róttam meg az amúgy református atyafit, csak inkább szerényen tudomásul vettem, hogy Kálvin is azon híresek egyike, akire többet hivatkoznak, mint amennyit olvassák. Nem is keseredtem el, hogy egy kálvinista gyökerű egyház prominens tagjában ez a tévképzet él Kálvin neve hallatán. Inkább ajánlottam, hogy lapozzon csak bele az Institutio kiváló angol fordításába, és segítsen benne megtalálnom a kapitalizmus alapvetését, mert én eddig nem bukkantam rá (igaz, nem is kerestem).

Most immár új és kiváló magyar fordításban is olvasható Kálvin főműve. Ajánlom mindazoknak, akiknek Kálvin szánta – s ez bizony széles kör. Amikor hitre jutott fiatalemberként, 1536-ban hozzákezdett a keresztyén hit rövid summázatának megírásához, két cél vezérelte. Egyrészt azokat akarta könyvével segíteni, akiket megérintett a hit, akik megízlelték Krisztus jóságát és kegyelmét, akiknek szívét átjárta a fenséges és hálára indító tapasztalat, hogy Isten gyermekeivé fogadott bennünket. Ahogy maga mondja: alapismereteket szeretett volna rendszerbe foglaltan átadni nekik, hogy ezek révén még előrébb juthassanak az igaz hit gyakorlásában. Másrészt, ahogy az eredeti, szép ajánlása mutatja, válságórán írta könyvét, védelmül az üldözöttek mellett. Az ajánlás Ferenc francia királynak szól, s Kálvin ezt évtizedek múltán is megtartotta, mert bár a király már nem élt, de a hívők szorongatott helyzete nem változott (maga Kálvin is menekültként telepedett le Genfben). Tanítás és védelem. Felkészítés a kegyes életre és a Krisztus szerelmeseinek megoltalmazása. Hitigazságok átfogó rendszerezése és bemutatása és a keresztyének szabadságának kifejtése. Ez a meghatározó szándék ragyog elő az 1559-es kiadásból is, amit a köznyelv Nagy Institutiónak nevez (terjedelmében többszöröse az eredeti munkának). De ép­pen ebben találjuk meg, hogy ki másnak írta még Kálvin az Institutiót. Még felületes olvasása közben is megérezzük, hogy folyton megszólítja olvasóit, s azok igen sokfélék.

Nincs olyan fejezete, amelyben ne foglalná össze tömören a korábban elmondottakat, mintha diákoknak, jelesül lelkészjelölteknek írná. S valóban, jelzi is a végleges kiadásban, hogy könyvének jó fogadtatása nyomán rátalált erre a feladatra is. „Célom az volt”, írja, „hogy a szent teológiát hallgató lelkészjelölteket úgy készítsem fel és képezzem ki az isteni ige tanulmányozására, hogy azt könnyen el is kezdhessék, majd akadálytalanul haladhassanak is benne.”

De akkor kinek szól­nak polémikus, csípős, ironikus megjegyzései? (Megjegyzem, ma, az internetes trollkodások világában, amikor álneves és álarcos, avagy éppen névtelen és arctalan megmondóemberkék gyalázatos nyelven és indulattal halmozzák a digitális szennyet, Kálvin stílusa könnyed, szellős és szelíd.) Igen, Kálvin polemizál is, a reformáció nehéz viták időszaka volt: tévedéseket igazít helyre, olykor egyetlen szóval, máskor hosszadalmas levezetésekkel. De inkább rávezetésekkel. Mert nemhogy az övéiről, még ellenfeleiről sem mond le, legyenek azok egyre tekintő, de az egyház megújítását eltérően munkáló hittársak, akadékoskodó skolasztikusok, okoskodó teológusok, öntelt rajongók, önhitt hatalmasok, bezárkózó misztikusok, csüggedt menekültek, szorongatott és szorongó kisemberek, Istentől távolodók és Istenhez közeledők, cinikusok és szárnyalók, tévelygők és boldog reménykedők, legfőképpen és mindig: embertársak. Embertársak, akik Isten csodálatos képmását hordozzák, de már nem látják sem magukon, sem a másikon. Embertársak, akik érzékelik ugyan az isteni jóságot és szépséget, de elidegenedtek már Teremtőjüktől, ezért vaksin bolyonganak töredékes ismereteik és képzeteik labirintusában. Embertársak, akik a régi és az új között őrlődnek mindegyre, holott Isten öröklétre hívja őket. Embertársak, akiknek megváltóul küldte Isten a testté lett Igét, az örök Közbenjárót, Krisztust, akinek megváltó kegyelme teljes istenismeretet is adományoz. Embertársak, akik hol igent, hol nemet mondanak Istenre, holott ő Krisztusban kimondta már végleges igenjét. Ez az istenismeret az igaz vallás alapja és tartalma, ezt befogadni és eszerint élni: ez az Isten gyermekeinek nagy és szent készülete az eljövendő életre. Isten dicsőségét látni a világ gyönyörű szépségében, Istent viszontszeretni Krisztus tökéletes szabadításában, Istennek élni a Szentlélek erejében és az egyház közösségében, Isten életrendje szerint szeretni embertársunkat – erre tanít Kálvin, merthogy erre tanít az egész keresztyénség is.

A hatalmas munka mindazáltal szerény ember tollából származik. Kálvinnal lehet vitatkozni, nem tekintette magát fellebbezhetetlen kinyilatkozatónak. A hívő embert akarja szolgálni, s mint jelzi is, könyve leginkább a Bibliát olvasva lehet segítségünkre. A Szentírás nélkül nem értjük meg az Institutiót, az Institutióval könnyebben értjük a Szentírást. S valóban, Kálvin folyton a Szentírást magyarázza, abból tárja fel a hit elkötelező igazságait, ahhoz vezet vissza és arra buzdít, hogy mi is merítsünk bátran és folyton az éltető Igéből, mert egész életünknek Istennek van dolga.

Bogárdi Szabó István
Confessio 2014/4.